Szegedi Szabadtéri Játékok
Főként az erőszak és a gyűlölet foglalkoztatja Alföldit.
Fotók: Szegedi Szabadtéri Játékok
Higanyszürke dobozbelső fogadja a sziporkázó látványvilághoz szokott Szegedi Szabadtéri Játékok közönségét. Kálmán Eszter díszlete monumentális helyet ad a táncnak, a magas, rideg falakhoz egyetlen fémlépcső kapcsolódik (épp, mint a klasszikus New York-i bérházlépcső), egyébiránt üres a tér. Hamar egyértelművé válik, hogy a látvány szinte csak a nagy létszámú táncoknak kedvez, akár egy négyfős zenés szám (példának okáért az ’I feel pretty’) is elkallódik benne, nem beszélve egyes prózai jelenetekről. Alföldi Róbert rendezésének legfontosabb színpadi elemei az erős szimbolikával operáló, mozgatható ketrecsorok, melyek sokáig elválasztják egymástól az ellenségeskedő utcai bandákat, de egyaránt alkalmasak esküvői ruhaszalon, börtön megjelenítésére is. A díszletelemek több ponton majomketrecként funkcionálnak: a Puerto Ricó-iakat fehér szidalmazóik a majmokkal azonosítják. Színhasználatában roppant következetes a szabadtéri West Side Story, a libbenő, harsány, színes szoknyák, sárga zoknik, mintás nyakkendők, tűzvörös ingek remekül mutatnak a szürkeségben (jelmeztervező: Tihanyi Ildi), és a vér is jól fest majd a falakon.
A tükörsima díszletfalak semmiből megnyíló ajtajain keresztül Jetek és Sharkok tolakodnak be, Vári Bertalan kifogástalan koreográfiája nem fél ötvözni a magyar néptánc elemeit és a mambót, munkája kétségkívül az előadás legerősebb pontja, Károly Katalin igényes zenei vezetésével és Silló István vezénylésével ötvözve a rendezés minden hiányosságáért kárpótol. Alföldi Róbert új, szlenges szöveggel dolgozik, már az első felvonásban vérdrámaként jeleníti meg a musicalt: a fehér Jet-banda hosszú, kitartott percekben határozza el magát a Puerto Ricó-iakkal folytatott küzdelemre, ez a – személyes és érthető – rendezői döntés azonban humorától, frissességétől és természetességétől fosztja meg az amerikai Rómeó és Júliát. Mindemellett szinte ötlettelenül árválkodnak a szerelmi részek; hogy az érzelmi tartalom a helyén van, az csupán Ágoston Kati fegyelmezett, mégis élettel teli és bájos alakításának köszönhető. A színésznő egy személyben teremti meg a drámát, tündöklő Maria, partnere, a ragyogó énekhangú, ám kissé határozatlan Kocsis Dénes nem képes őt utolérni (sajna, nem láthattam Koltai-Nagy Balázs Tonyját, talán hozzá jobban illik ez a szerep). A produkció másik nagy hőse kétségkívül Medveczky Balázs, aki Bernardóként hihetetlen lazasággal áll bele a harcokba, mozgása szintén lenyűgöző; ellenfele, Riff (Brasch Bence) aránytalanul macsó.
A rendezés középpontba helyezi Mariát – egyedül ő beszél spanyol akcentussal, mesefigurára emlékeztető hangszínen – a sok más adaptációban humorforrásként szolgáló Anitát (Nádasi Veronika) háttérbe szorítva. Főként az erőszak és a gyűlölet foglalkoztatja Alföldit, mindez rányomja bélyegét az előadásra: Ágoston Kati eltúlzott magánhangzóin helyenként elmosolyodik a néző, de egészen a ‘Gee, Officer Krupke!’ dalig (II. felvonás) kell várni arra, hogy az ifjú bandatagok játéka valóban kiteljesedhessen a színpadon. A Jetek közt feltűnik Koltai-Nagy Balázs és Mikola Gergely, aki Action szerepében nevéhez hűen emberkedik, többször idegrángást kap, de nem túlzó egy pillanatra sem. Hartai Petra (Akárkié) slendrián természetességgel formálja meg a kallódó, fiús bakfist. Mondhatni, kihasználatlanul marad Bezerédi Zoltán, aki Docot játssza, lehetőségeihez mérten kiválóan. Borovics Tamás bár ritkán van a színen, emlékezetes a robotként működő Krupke szerepében. Stohl András a helyi fehérekkel lepaktáló, mélyen rasszista Schrank hadnagya pár pillanatra megdermeszti a levegőt, amikor belelovalja magát a fajgyűlöletbe. Szinte elválik és a színpadkép rendezői jobbjára, a magasba helyeződik Szerémy Dániel (A-rab) és Gábor Márkó (Baby John) csendes, szorongató dialógusa, a tér ezen pontjára addig csakis a szerelmesek kerülhettek.
A koreográfiában közreműködnek a Varidance művészei is, pezsgő mozdulatok uralják a színpadot, a báljelenet olyan hihetetlenül pontos és sodró, hogy el tudnám nézni még órákig. Hasonló ehhez az első felvonás fináléja (‘Tonight Quintet’), egyénileg pedig Nádasi Veronika és Kocsis Dénes éneke kimagasló, ez utóbbi – Maria dala – kapja az első nagy tapsot a közönségtől, megérdemelten.
Bár Alföldi munkája nem akar könnyed, nyári, szórakoztató előadás lenni, mégsem idegenkedik a középszerű elemektől, gondolok itt pár színészi gesztusra, felületes megoldásra, mindezekkel ellentétben a színészvezetés, önmagában a színészválasztás átgondolt és igényes. A West Side Story kiszámítható konstrukció, közismert történet, de nem érdemes megfosztani az izgalomtól, az első felvonásban fátumként jelzett tragikus vég megannyi díszt vesz el a musicaltől; a lecsupaszítás üzenete pedig nem válik teljessé. Összességében elmondható, hogy az idén 90 éves Szegedi Szabadtéri Játékokon látott előadás mondanivalójánál sokkal erősebbnek mutatkozott a rendkívül profi ének és tánc, hogy szabadon fogalmazzak: „kilóra megvan”, igaz, nem akárhogy.
