Kálmán Imre: Csárdáskirálynő / Budapesti Operettszínház
Nem lett bukás, és nem lett olyan markánsan eredeti koncepció sem, amiből figyelemfelkeltő botrány kerekedett volna.
Fotók: Budapesti Operettszínház
Ha Vidnyánszky Attila Csárdáskirálynőt rendez a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon és aztán a produkció bekerül a Budapesti Operettszínházba, hát abból meg mi lesz!? Többeket felajzott ez a kérdés, amire mindenféle előzetes hipotézisek voltak. Tény, ami tény, Vidnyánszkynak az operett műfajába való első kirándulása az átlagosnál jóval nagyobb érdeklődést váltott ki. Akadtak, akik valami hú, de nagy dobást vártak, mások azt jósolták, hogy ez bizony bukás lesz a javából. Egyiküknek sem lett igazuk. Nem lett bukás, és nem lett olyan markánsan eredeti koncepció sem, amiből figyelemfelkeltő botrány kerekedett volna.
Jókora botrány támadt viszont abból, amikor immár vagy 25 éve a Magyar Televízió élőben közvetítette a kaposvári Csiky Gergely Színházban bemutatott Csárdáskirálynőt. Mohácsi János ugyanis komolyan vette, hogy Kálmán Imre, a maga nemében kétségtelen remekműve, az első világháború idején játszódik, ezért a harmadik felvonást egy hadihajóra helyezte, ahová a frontról érkezve akár szétszaggatott ruhában, véresen is beestek katonák. Az ádáz szócsatákat pedig tettlegesség is követte, meglehetősen durva, alpári jelenetek játszódtak le, és végül az egész hadihajó szőröstül-bőröstül, díszes uralkodó osztályostul elsüllyedt. Ami persze jelképes volt, naná, hogy értendő volt az akkori hatalomra is. De valószínűleg nem ez verte ki a biztosítékot, nem a parlamentben interpelláltak a produkció ellen, hanem nemzeti operettünk úgymond megbecstelenítése volt a publikum egy részének vádja. Ugyanis nagy nemzeti drámáinkként hiába szokták általában csak a Bánk bánt, Az ember tragédiáját és a Csongor és Tündét felsorolni, a nézők többsége – tetszik, nem tetszik – bizony hozzáérti a látszólag könnyű műfajú Csárdáskirálynőt is.
Ami mellesleg egymagában jóval több hazai és nemzetközi babért aratott, mint az előző három. Valóságos ereklye. A valaha az Operettszínházban előadott, Szinetár Miklós által rendezett, Honthy Hanna, Feleki Kamill, Rátonyi Róbert brillírozásával emlékezetes produkciót olykor-olykor még mindig ismétlik a tévében. Én is ott ragadtam a képernyő előtt, pedig csak bele akartam nézni ebbe a magas színvonalú, klasszikus operett-előadásba. A kaposvári produkcióból is bőven van kire emlékezni, például Molnár Piroskára, Sáfár Mónikára, Kulka Jánosra, és az egész lendületére, fanyarságára, arra a kajánul epés görbe tükörre, amit elénk tartott. Az operett közel sem az a rózsaszín, negédes, felhőtlen, szirupos, giccsbe hajló színpadi műfaj, amilyennek sokan hiszik, vagy amilyenre gyakran játsszák. Gondoljunk csak a francia operettre, például Offenbach műveire, hogy mennyi tűz, erős irónia, fülledt erotika van bennük, és hát ott a „bűnös”, szexualitástól hevülő, fergeteges kánkán is. Az operett roppant erotikus műfaj.
A Csárdáskirálynő pedig, mivel az első felvonása egy lokálban játszódik, különösen az. De a mostani verzió első felvonása inkább kulturált. Nem harsány, nem lavíroz a jó ízlés határán, ami a műfaj sajátja, nincsenek benne olyan fergetegesen merész táncok, amiktől a szereplők kapkodnák a levegőt, ahogy olyan erőteljes poénok sincsenek, amiktől a közönség egyfolytában dőlne a nevetéstől. Ellenben van kieresztett énekhang, de nem annyira felsrófoltan üvöltő, mint amit ezek között a falak között gyakran megszoktunk. Vannak pompázatos, igencsak gazdag kiállítású, elegáns jelmezek, Berzsenyi Krisztina jóvoltából. Ezeket a szereplők viselni is tudják. És van egy vagányul eredeti díszlet, Cziegler Balázs elképzelései szerint, egy régies gramofontölcsérhez hasonló, mutatós szerkezet, ami fölöttébb ötletes a lokáljelenethez, de hercegi palotaként már kevésbé jól funkcionál. Ahhoz akár, roppant eredeti módon, egy elegáns palota díszlete is elkelt volna. Főleg, ha az alapkoncepció az, hogy visszatérnek az eredeti felfogáshoz, a Gábor Andor által fordított, illetve részben írt változathoz, hiszen azért eléggé átvariálta a német szöveget. Az ő munkájához egyébként már Kerényi Miklós Gábor is erőteljesen közelített, amikor a maga verzióját, szintén az Operettszínházban, sikerre vitte.
Ellentétben a nálunk még mindig sokkal inkább ismert változattal, amit Kellér Dezső és Békeffi István írtak, igen jó érzékkel, hogy méltó szerepet biztosítsanak a nagy primadonnának, Honthy Hannának Cecíliaként, titkoltan bártündérből lett hercegnőként, aki mindent megtesz, hogy fia rangon alul ne menjen hozzá egy ugyanolyan sanzonetthez, mint amilyen valaha ő volt. És az is fontos volt, hogy a felejthetetlen Feleki Kamillnak is legyen parádés szerepe, és vele Honthynak megfelelő partnere. Így vált hangsúlyos szereplővé Miska főpincér is, akinek a neve a Margitszigeten még színlapra sem került. Ehhez képest az Operettszínházban már jelentősen előre rukkolt, a szereposztásban alulról a második, pár mondat adatott meg neki. Ebben a variációban Cecíliát Anhiltének nevezik, nem számít főszerepnek, inkább csak dramaturgiai funkciója van, hogy legyen kinek az akarata ellen harcolni. Az első és a harmadik szereposztásban, Felföldi Anikó és Siménfalvy Ágota méltósággal viselik, hogy ennyi jutott nekik. Elsütnek egy-két élcet, megeresztenek pár gunyoros hangsúlyt, és odaadóan vonulnak le és föl, mutatós nagyestélyiben. A produkció nem győz meg arról, hogy ez a szövegváltozat a jobb, elveszítünk két remek figurát, és idősebb színészek elveszítik a jutalomjátékuk lehetőségét.
A Margitszigeten az első szereposztást láttam, a Nagymező utcában pedig a harmadikat. A szabadtéren zsúfolt ház volt, a teátrumban adódott néhány foghíjas hely, de ott hosszabban, lelkesebben tapsolt a publikum, amúgy összességében az előadás is jobb volt, főleg a második része.
Vidnyánszky négyszer is megrendezte már Az ember tragédiáját, kétszer a Bánk bánt, egyszer a Csongor és Tündét, és lehet, hogy vitatható, de egyedi, markáns, fantáziadús mondanivalója volt róluk. Az ember tragédiája második beregszászi variációját, és a Bánk bán mostani megvalósítását a Nemzetiben, különösen kedvelem. Úgy tűnik, hogy egyelőre a Csárdáskirálynőről és magáról az operett műfajáról nincs ennyi közlendője. Nincs átfogó, nagy koncepció, a színészek becsülettel teszik a dolgukat. Az első szereposztásba Fischl Mónika és Vadász Zsolt primadonnaként és bonvivánként átsétáltak Kerényi Miklós Gábor rendezéséből. Nála kicsit többet játszottak, most leginkább a hangi adottságaikat kamatoztatják. A harmadik szereposztásban Szilviaként Kiss Diána nekem felfedezésszámba menően izgalmas, szép primadonna, Homonnay Zsolt a szerepébe rendszeresen drámaiságot vinni képes, már-már a lehetséges tragédia szelét is érzékeltető bonviván. Az első szereposztásban szubrettként Bojtos Luca kedvesen cserfes, Laki Péterről táncoskomikusként érezhető, hogy van humora, hol jól, hol rosszul elsülő beköpéseket mond, ami lehet ennek a szerepkörnek a tartozéka. De hát mindehhez fergetegesen kellene táncolnia, ami igencsak meglepő módon, valamennyi szereplő esetében elmarad. Olyan dalok éneklésekor, amikor máskor ki szokták köpni a tüdejüket a színészek, annyira ropják, ezúttal akár csak ülnek és egyik lábukat rakosgatják a másikra, a zene ritmusára. A táncoskomikus és a szubrett esetében, az akrobatikus tánc, a pörgésekkel, forgásokkal, láb alatt átdobásokkal, vállra vevésekkel, netán spárgába lemenésekkel, cigánykerekekkel és egyéb kunsztokkal, a műfaj szoros kelléke, ezt nem lehet elspórolni. Persze lehet azt mondani, hogy ennek nincs jelentése, ez csak üres csillogás, magamutogató virbli, de hozzátartozik az operetthez. Se Jancsó Miklós, se Mohácsi János, se Garas Dezső, se Alföldi Róbert, se Kerényi Miklós Gábor, és, hogy egészen közeli példát mondjak, se Béres Attila, nem sinkófálták el a Csárdáskirálynőből. Ezúttal Bozsik Yvette, aki például a Kabaré általa a Centrál Színházban rendezett remek előadásával bebizonyította, hogy tud mondénül fülledt, erotikus hangulatot teremteni, most megtette azt, hogy átfűtöttség nélküli, némiképp sterilnek tűnő táncokat komponált. Tán valami miatt szándékosan, tán kellő műfajismeret híján, esetleg a rendezővel együtt volt ez közös szándék.
Az első szereposztás hercegeként Csuha Lajos a bugyutaságig tökkelütöttre veszi a figurát. Sokkal jobb nála Dézsy Szabó Gábor, aki mégiscsak megmutatja, hogy ez egy tartásos, nemes úr. Az általam látott, szép számú Csárdáskirálynő-produkciók közül ebben a szerepben a legmesszebbre, csaknem 35 éve, éppen a Margitszigeten, Kálmán György jutott, aki képes volt azt érzékeltetni, hogy csak tetteti a hülyeséget, valójában a körülötte lévő világ állt a feje tetejére, és ő ennek tulajdonképpen a kifigurázása.
A harmadik szereposztás Bónijaként Dénes Viktor elegáns is, szellemes is, telibe találja ezt a szerethető svihákot. Betegség miatt a második szereposztásból, aznapi beugrással, hozzá társult Stázinak Szendy Szilvi, vérbeli profiként. Kerekes Ferkóként Bardóczy Attiláról kevéssé hiszem, hogy nagyszívű, öreg lump, Szolnoki Tibornak viszont minden porcikája ezt sugallja. Érdemes megnézni, hogy jobb híján, ő szinte egy helyben is táncol, ritmusra moccan a térde, a keze, sőt a szeme.
Pfeiffer Gyula, az új főzeneigazgató vezényelt az általam látott mindkét szereposztásban, a megszokottnál kissé lassúbb tempókkal, abszolút egyben tartva a zenekart, de a műfajhoz szintén hozzátartozó, csaknem a sziruposságig elmenő, féktelen szárnyalást ritkán éreztem. Kulturált ez az előadásmód, ahogy az egész produkció is az. Számomra túl kulturált, helyenként már-már disztingvált. Hogy a végén bejön néhány lepukkant ruhájú nincstelen, kisemmizett, az nem szervesül az addig látottakhoz. Ettől nem éljük át a mű keletkezési idejének, az első világháborúnak a borzalmait, mint egykor Mohácsinál. Ez nem borzol fel kedélyeket, ez csak érintőleges illusztráció, amit vagy sokkal inkább ki kellene bontani, vagy el kellene hagyni.
A Csárdáskirálynő remekmű. Agyonüthetetlen. Tavaly láttam belőle egy nem igazán szerencsés egri produkciót, azt is kedvelték a nézők. Ez természetesen sokkal jobb annál, bár eléggé vitatható. Ezt is a többség szereti, akadtak, akik felpattanva a székükről, állva vastapsoltak. Az majd később dől el, hogy lesz-e belőle hosszú távú sikerszéria.
