Shakespeare: A velencei kalmár / Pesti Színház / Vígszínház 120
A velencei kalmár vadiúj színi megoldásával fogad a Pesti Színház: Shylockék a jogállamért csatáznak. Nincs zsidózás, és okés, amit látni fogsz.
Az első szó illesse Nádasdy Ádámot: fordítása nyelvi parádé, mondható mondatok, csillogó nyelv – viszi a Pesti Színház előadását.
A második szó a produkció újításáé: ahogy e „vígjáték” eléd áll. Valló Péter a darabnak azt a centrumát találta meg, amit tán még senki: a látható térben Shylock és Antonio párviadala az előadás váza. (Kern András és Stohl András.) Valló viszont felfedezte, hogy a darab titkos főszereplője – azaz „szövegalatti” mozgatója: Portia. (Bach Kata játékában, akit végre igazi fényében látok villogni.) Merthogy a játék végén alaposan kiosztja a körötte sertepertélő macsókat, voltaképp mindenkit. Mert ebben a keserű vígjátékban, majd mindenki csaló, mindenki képmutató, mindenki rasszista. (Hogy a kelleténél több a meleg, az tök mindegy.) Portia végül azzal inti le a társaságot, meg kérőjét, hogy majd meglátja – mármint hogy mi lesz az eljegyzéssel, amit ugye Bassanio elrontott. Elrontott: nem csak azzal, hogy a fogadalmi gyűrűt másnak adta, hanem – Portia/Bach Kata jobb emberismerő, a gyűrű-játék (a jegyesség smukkja, amit Bassanio mint valami semmiséget elsinkófál) csak látványos bizonysága a jellemhiánynak. Valló Portiája átlát a pasin, ráérez, hogy ez a fiú egy széllelbélelt majom. Okos nők: Shakespeare-nél nem először, de tán itt mindennél jobban derül fény a lányok világi okosságára, arra, hogy ha kell furmányosabbak, mint nagypofájú partnereik.
De nem is ez a rendezés találmánya. Az előadásban ugyan percenként zsidóznak, köpnek, szentségelnek – szidják a bankárt –, de Shylock is, a Dózse is, és az „ügyvédek” is a „szerződés”, ’a jog’ s még inkább ’a jogállam’ szentségét emlegetik. Ha nem tartják be a törvényt, akkor vége Velencének, e többnemzetiségű városnak, vége a társadalmi együttélésnek, az államnak – vége a civilizációnak. Jogállam, szerződés, joggyakorlat (betű, vagy előítélete szerint kezelt jog az igazi) – nos, ez lett Valló Shakespeare-elemzésének fő kérdése. Benne vagyunk jelenünkben. (Mellesleg abban is, hogy a rossz törvényt is szentségként kell-e tisztelni. Íme, Shakespeare már nem is tudom hányadik komoly feladványa ebben a „komédiában”.)
Ki hitte volna, hogy A velencei kalmár című darab a „zsidó bankár” kapcsán a jogállamot fogja taglalni? Persze fel van ez vezetve: kisül, hogy itt mindenki hazudik: a két széptevő (Bassanio: Telekes Péter) és Lorenzo (Józan László) virágot hoznak, fényezik választottjukat, de amint úgy látják, megvan a csaj, máris levegőnek nézik: a gang fontosabb nekik, mint szerelmük – macsó filozófia. Mert az előadás ’háttérsztorija’ a gang, a húszévesek bulija. A játék is így kezdődik, a csapat rapritmusra, balhés bábfiguraként vonaglik befelé nézőtéri jobbról. Nagy balhé lesz itt, és már előre jókat röhögnek. Portia és Nerissa (Péter Kata) viszont azonnal leveszik, hogy ennek az üresfejű gangnek a buli fontosabb, mint a lányok sorsa, az eljegyzés, netán a szép szavakba csomagolt szerelem. Azonnal átlátnak a szitán, mert okosak. (Érdekes, hogy az „áruló” Jessicának ez fel sem tűnik – Shakespeare-ben vagyunk, az apróságok mélyre villantanak.)
Apropó: Jessica. Dráma a drámában: Shylock lánya (Tornyi Ildikó). Addig okés, hogy belezúgott Lorenzóba, azt hinnéd, liba a szerencsétlen, de Valló keze nyomán meg azt kell gondoljam, unja, hogy menekülni akar: unja, hogy folyton lezsidózzák, ezért aztán mindent beáldoz a srácért. Szökik, de viszi magával Shylock aranyát, gyémántjait. Hoppá: megint csak Shakespeare. Jessica csak látszatra lop szerelmi vakságból. Valójában tudja, hogy e lopott vagyon nélkül be se fogadnák: a szerelmes szavak fittyet sem érnek – a gyémántokkal talán „kiválthatja magát” zsidó státusából. Bár pro forma szégyelli tettét, de még jobban szégyelli, hogy egy kereszténynek követi minden kívánságát. Vagyis: Jessica skizofrén jellem – a zsidó asszimiláció vágya és a zsidó öntudat közötti lehetetlenség figurája: mert a lány azt is sejtheti, hogy akármennyi gyémántot is visz szerelmének, ezek az elvakult zsidógyűlölők nem fogják befogadni. Ellentmondásokkal teli figura, Tornyi Ildikó csak félig tud megbirkózni e skizó szereppel.
A Pesti színpadán nincs kosztüm, meg velencei brokát, itt mindenki civilben tesz-vesz. Kern András is nyugati üzletemberre veszi figuráját. De hadd emeljem már ki, hogy ő az előadás sztárja, régen spilázott ekkorát: játékában a tárgyszerűség a nagyszerű, a „szerződés betűje” (ismételgeti ezerszer) a fontos, no meg a bosszú a lekezelő diszkriminációért. Ha már itt: ő is skizofrén jellem – bibliai átkokat szór a velenceiekre, Antonióra, meg mindenkire, akik a pénzéből lebzselnek. Bosszú űzi egyfelől, és a jog (a szerződés, a törvény) betűje másfelől. (Igaz, ez utóbbi kezére játszik. Szépen sorolja Shakespeare híres-hírhedt sorait a zsidók bealázásának korabeli (és mai) rítusáról – de Vallónál a jogtisztelet legalább ennyire fontos, a jogé és törvényé, akár jó a törvény, akár gyér. Mit csináljunk, ha ennyire többértelmű ez a híres shakespeare-i figura. Amiben Shylock bukásra ítélt bosszúja szinte másodlagos. Talán ezért sorolódik a „komédiák” címszó alá e darab a Shakespeare-összesben… Jogállamot!
De a dolognak itt még nincs vége: a darab – és az előadás – rejtélye: mi lesz végül Shylock sorsa? Ez a figura a negyedik felvonástól kezdve eltűnik. Annyit tudunk, hogy miután mindent elveszít – vagyont, házat, lányát, sőt még vallásából is ki kell térnie –, Shakespeare ejti ezt a figurát, hagyja a csudába. Csak halljuk, hogy halála után így meg úgy osztják fel vagyonát. De Shylock halála – a jelenet – nincs benne a szövegben. Mi sors kapja el? Öngyilkos lesz? Szívroham végez vele? Shakespeare-nek – aki más darabjaiban minden szálat elvarr – Shylock végső sorsa nem érdekes, Valló se piszkálja az ügyet, előkerül egy véres ing, meg Jessica kérdezősködik (nincs válasz). Shakespeare-nek valamiért nem volt fontos. Amúgy a dramaturgiát tekintve jobb így lebegve hagyni sorsának végét. Velence viszont-bosszút áll valahogy rajta, és az ítélet szerinti kikereszteltetés felér egy halállal.
Ennek az elemzésnek az az ára, hogy Antonio figurája (Stohl András megformálásában) veszít fényéből. Kern mellett amúgy se kapna levegőt… Telekes Péter (Bassanio, Antonio barátja – szerelme?) többször is átalakul: csóróból, metró-kifejezéssel élve: jampec lesz. Ízléstelen cuccok takarják jellemdeficitjét: jól csinálja. A jelmez (Benedek Mari munkája) másutt is nagyon játszik. A Dózse (Fesztbaum Béla) például egy kisvárosi polgármester ünneplőjében bénázik. Fesztbaum nagyszerűen karikíroz – észre se veszed, csak röhögnöd kell, a nem is tudom min…) Ez a Dózse ugyanis egy pipogya senki, mindig azt hirdeti érvényes igazságnak, amit utoljára súgnak a fülébe. (Ismerős?)
Keleties, kétszemélyes (élő) zenével – hegedű és dob – indul a játék: (Zenészek: Dráfi Kálmán, Farkas Izsák, Mbaye Ndiaye, Abdoul Camara), aminek a jelentését csak lassan érted meg. Ezt a fajta dobjátékot Isztambulban, asztalhoz jövő zenésztől hallottam (fizetni illett a szolgáltatásért: megjegyeztem). Ez a színpadi zene Velence város nyitottságát jelzi, soknemzetiségű ambiance-ra (és a kor nagyhatalmi státusára) utal. De ne feledd: migráns-időkben ez színi bátorság is. (Zene: Melis László.) A díszlet (Valló Péter munkája) egyetlen spéci megoldása a hatalmas – zsinórpadlásról lelógó – sokfunkciós asztal. Rajta, mellette, felette sok minden történik. Például a „hasfelmetsző”-jelenet, amit Bach Kata (az álruhás ügyvéd) akkora sikítása szakít félbe az utolsó pillanatban, hogy majd leestem a székemről. Zseniális dramaturgiai pillanat. A szinkrontörténés emeletes megoldása nekem nem jött be (az utolsó sorból nem láttam a felső szintet.)