Meg fogunk titeket érinteni

A TestOdüsszeia élményszínháza – Soltis Lajos Országos Színházi Találkozó

„…a neved mondd meg nekem egyben…!” – parancsol a küklopsz Odüsszeuszra a vérszagú barlangban, majd felel rá a csavaroseszű – „Senkise, ez nevem; így hívnak, hogy Senkise, otthon / édesanyám meg apám és minden többi barátom.” A hol csilingelő, hol acsarkodó hangok minket is folyton faggatnak, kérlelnek, suttogva közelebb bújnak és újra meg újra megkérdezik, ki vagy te? Ki vagy te? Mi pedig nem teljesen eltévedve felelünk, amit felelünk: „Nem tudom!”

Fotók az előadás Facebook-oldaláról

A parton

Kevesebb mint tucatnyi szék egy lefüggönyözött, árnyas tanteremben, bennük pedig mi, az utasok ülünk bekötött szemmel. Színházi előadásra érkeztünk, a tizedik celldömölki Soltis Lajos Színházi Találkozó egyik programjára, de nagyon hamar kiderül, hogy az elkövetkezendő szűk órának nem sok köze van bármilyen konvencionális színházhoz, amit eddig tapasztaltam. Az előadás sokkal inkább egy zavarba ejtő kísérlet vagy kaland, amely az Odüsszeia átélésére biztat: akkor, ha van kedvünk játszani, hagyni, hogy velünk játsszanak a bOdyssey project fiataljai.

„Meg fogunk titeket érinteni!” – figyelmeztet bennünket az előadás atyja, Keserű Imre drámatanár, majd hozzáteszi – „De senki se reménykedjen vagy féljen: ez az érintés nem lesz sem erősebb, sem intimebb, mint egy közepesen erős masszázs.” Még pár szó és pár pillanat és máris szemkötőben várjuk, hogy varázsoljanak velünk: a tenyerem izzad és reménykedem, hogy tudok velük játszani; ez a megfelelési vágy az első, ami a befogadót segíti, ugyanakkor szokatlan súlyt is aggat rá. Ez nem a homályba burkolózó zsöllyékben feszülten figyelő közönség megszokott felelőssége, ez már-már a játszókkal egyenrangú tehetséget és közreműködést kíván a teljes sikerhez.

És valóban, kísérőink mögöttünk állnak és megérintenek bennünket. A bábuként mozgatott jobb kezünk Athéné, a hajós barátja, a bal pedig a haragos Tengeristen, aki szét szeretne zúzni minket, de egyikük akarata sem teljesedhet be: Odüsszeusz, vagyis mi, nem térhet haza, de meg sem halhat, utaznia kell tovább – halljuk a dörgő szózatot. Ez az a pont, amikor még a lehető legjobban elveszettek vagyunk; az érintések újszerűsége, a kísérő testének közelsége, ha nem is fojtogató, de idegen elemek. Határozottan és haladékot nem adva követeli ez a nexus a személyes terünk feladását, az azonnali fejesugrást a tenger tajtékába – az otthont már nem ismerő ithakai hajósok érzete sejlik fel ebben a testlabirintusban.

Az utazás

Ami ezután jön az egy kaleidoszkóp színek nélkül, képek látás nélkül. Minden érzékszervünk élesebb lesz. Elsőként a fülünk, amely lassacskán már a szelet, a kísérők testének fuvallatát is hallja, a bántó zajok pedig sokszor kelevézként vernek rajtunk végig – ezzel szemben a suttogás szinte mézes, izgató állapot. Ezek a hangok, a velük szőtt mese- és játékpillérek fontos kapaszkodók, kísérőink és a többi játszó pedig korlátokat építenek körénk segítségükkel: a korlát lépni segít, de félre is vezethet, téblábolásunkat pedig jó ütemérzékkel használják ki vezetőink, ahogyan adnak-vesznek bennünket.

Hamarosan képződik egy egészen új, addig nem ismert tapasztalás, a térérzékelés illúziója, amit tapogató kezünk, a minket tapogató kezek, a falak és sarkok, a távolról érkező hangok összessége teremt, de meggyőződni az igazságtartalmáról még utólag sincsen semmi esélyünk. Ezen a ponton már kiállok magamért, ahogyan a csavaroseszű tenné: mozdul a kezem, én is tapogatok, majd érzek egy fedetlen vállat, egy kontyot, egy bozontos frizurát, egy szőrös kezet, egy puha állat és így tovább, tucatszám. A kísérőm bőre és haja puha, hangja előbb csilingelő, majd komoly, de végig bizalmas, illata pedig a dohány és a mentol keveréke. Értem és érzem az érintés koncepcióját, de lassan értek valami mást is, ami csak később, a ködben lényegül szavakká.

Ekképp járjuk a tengert és csak valahol mélyen, másodlagosan tudatosul, hogy az előadásnak otthont adó zeneiskola minden zegét-zugát felkeressük. Beszélgetek a lótuszevővel, aki már feledte (vagy felette?) világi gondjait, majd egy lépcsőn ülök és Penelopé egyik kérője hajt el a háztól: „Anyád jó kezekben lesz nálunk…” Aztán jólábvértes harcosként állok a feleségem előtt és hallom, ahogyan azt mondom, hogy háborúba kell mennem, nem sokkal később pedig a hátrahagyott fiúként kapok ugyanattól a nőtől vigasztalást. Játszom és élvezem, hogy játszhatok, de szüntelenül csapdába kerülök, mert amikor már ismerős egy helyzet vagy érzés, akkor kegyelmet nem ismerve rángatnak ki belőle, hogy újra és újra megkérdezze egy addig nem hallott hang, hogy ki vagyok én. Mindig azt felelem, hogy Odüsszeusz, de ez már hazugság, jól hangzó hazugság, akár a senkise.

Ez a szabad akarat, a szavak szabad akarata még megmarad, de keveset ér, amikor Kirké élveboncol és megfeszít, vagy amikor Kalüpszó kanapéján ül a hajós és a nő lágyan a fülébe búg; zavarunk és libabőrünk folyton elárul minket, de ki nem kizökkentenek. Egy vékony szálra vagyunk fűzve, de a szál elég feszes hozzá, hogy kellő erővel térjen ki erre vagy arra, csak küzdenünk kell érte, feszíteni a húrt. Ugyanakkor az érzetkavalkád állomásai összefolynak és epizódokra tisztulnak ki, többségében zseniális epizódokra, amelyek közül is kiemelkedik a küklopsz emberfelettinek és elementárisnak tűnő ereje – se eleje, se vége a kalandoknak, visszagondolva pedig önuralom szükséges legyőzni azt a kényszert, hogy ne meséljek tovább mindent.

A ködben az már Ithaka

Aztán hazatérünk a ködbe. Semmi sem látszik, semmi sem hallatszik csak suttogás. Már önmagam lehetek és a kísérőm is csak egy kedves hangú lány. És mesél valamit, valami fontosat a nagyapjáról, én pedig mesélek az enyémről – ők nincsenek már köztünk. A kitárulkozás, amely ebben az esetben a sírással, a felszabadulással egyenértékű, nem bántó, nem kéretlen és nem helytelen, hanem önkéntelen válasz. Ennek a feltárulkozásnak ágyazott meg a simogatás, az ujjbegyből formált késpenge, a szirének éneke, a küklopsz üvöltése, a kérők leölése, a hajótörés; végül minden, ami testi síkon történt, átlényegült.

Ez a végső képződés lesz Ithaka, az otthon, a réven túli állapot; közös munka eredménye, a kísérő és a hajós közös munkája. És a 317., jelen celldömölki misztérium a bizonyíték arra, hogy ennek az együttműködésnek az alapjai a legtöbb befogadóban megvannak. Jólesik hajózni, Odüsszeusz vagy Penelope maszkját felölteni. Játszani, hogy az érintések és hangok világában összezavarodva végül elfelejtsük az úti célt és az utazás aktusa váljon a mindent kiüresítő rendező elvvé – így lényegül egy eposz líraivá, így térünk haza végül Ithakába.