A szavazás lehetősége

|

POSZT: Túl zajos magány, Tizenkét dühös ember

Talán azért kapott meghívót a Tizenkét dühös ember, mert az állampolgári felelősségről szól. Arról, hogy nagyon nem mindegy, ki hogyan szavaz társadalmi kérdésekben és főleg: szavaz-e egyáltalán.

134

Tizenkét dühös ember, Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

Minek enni, ha lehet inni is? Ez az ontológiai mélységű, és nem minden költőiséget nélkülöző kérdés hangzik el a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásában. Különösen elgondolkodtató a fenti kérdés, ha jófajta cseh sörre vonatkozik a felvetés.

A Túl zajos magány főhőse éppen harmincöt éve préseli hidraulikus géppel a papírhulladékot. Nem túl elegáns és művészi munka, ám Hanta az előítéleteinket alaposan megcáfolva, azt csinál belőle, hiszen az általa készített, megsemmisítésre váró papírbálák tetejébe elhelyez egy-egy kötetet Schillertől, Senecától vagy éppen Goethétől. Mindenekelőtt azonban olvassa is őket, mélyen szántó műveltséget szerezve ezzel, sőt sok könyvet szállít haza tanulmányozás céljából.

A prózai művekből készült adaptációk fontos kérdése a színpadi megjelenítésnél, hogy elmeséli-e az aktuális produkció a történetet, avagy megjeleníti. Bohumil Hrabal Túlságosan zajos magány címmel írt kisregénye esetében Ivo Krobot rendező az utóbbi mellett döntött.

Ezért aztán látjuk a fiatal Mancinkát a mulatságon, aki elérzékenyülve kedvese felkérésétől, elszalad a latrinára, azonban közben nem vigyáz a pántlikáira és a szalagjaira, amelyek aztán belelógnak az ürülékbe, így miután a lány visszatér a parkettre, minden táncolót bepiszkítanak a színes lifegők.

Krobot rendezése ilyen és ehhez hasonló anekdotákra koncentrál, amelyekből igyekszik minél többet megjeleníteni. Néha azonban éppen emiatt lassul le az előadás tempója, túl sokat látunk ugyanis a külvilág panorámaszerű állóképeiből, míg a papírbálázó- és pusztító belső világa nem mindig kellően árnyalt.

Ennek ellenére Horváth László Attila Hanta szerepében bölcs ember és szeretni való bohóc, aki imád élni. Az esetek többségében kezében söröskorsóval egyensúlyozik két világ határán, az egyikhez már nincsen köze, másikhoz pedig soha nem is lesz. Alakítása emlékezetes részeiben a legegyszerűbb mondatokat is életbölcsességekké tudja változtatni.

Még a tehén sem issza meg a tejet, így természetes, hogy az ember is inkább a sört választja, kiáltja vidáman Hanta a világba. A nyíregyháziak inkább ironikusan nosztalgikus, semmint humoros előadása azért szerethető, mert a (majdnem) minden torz rendszert túlélő kisemberről mesél empátiával.

A székesfehérvári Vörösmarty Színház által jegyzett, a Tizenkét dühös ember beválogatása a Pécsi Országos Színházi Találkozóra meglepetés, mert nem kimondott fesztiváldarabról van szó, bár nem kevés teátrum repertoárjába könnyen beilleszthető színműről van szó, amelyben három-négy jó szerep feltétlenül kínálkozik a színészeknek.

Reginald Rose darabja akkor mélyebb az átlagos bűnügyi történetnél, ha a szereplők életéről, személyiségéről egy-egy izgalmas pillanatban felvillannak töredékek. Cserhalmi György rendezésében ez nem mindenki esetében sikerült, ezért olykor nem tartja fogva a publikum figyelmét a játék. Valósággal lejt a színpad a fiúk felé, annyival jobbak a karaktereik.

Sághy Tamás a harmadik esküdtet hirtelen haragúnak és határozottnak mutatja. A színész jó érzékkel koncentrál a kezdeti méltatlankodásokra, később az egyre komolyabb dühkitörésekre, amelyeken egyre inkább átüt a belső fájdalom. Darabvégi összeomlása, amikor a saját fiában hatalmasat csalódó férfi magába roskadva, hosszú perceken át meredten bámulja a földet, jó időre rögzül a nézői emlékezetben.

Ezzel szemben Egyed Attila a kilencedik esküdt szerepében halk szavú, roppant lassú, úgy gondolkodik, ahogyan mozog. Lassan, ámde biztosan. Nagyszerű, ahogyan feltámad ebben a jó indulatú emberben a gyanú, hogy talán mégsem olyan egyszerű az ügy, ahogyan az első pillantásra látszott.

Hasonlóan jó Kricsár Kamill. Az ötödik esküdt fekete napszemüveges, első pillantásra nyeglének tűnő fickó. Amit a többiek beszéddel mondanak el azt ő gyors megindulásokkal, hirtelen felhorkanásokkal jelzi, és mégis, szózuhatag nélkül is elképzelhető, hogy mennyire érzékeny embert takar a látszólag unott külső.

Talán azért kapott meghívót a Tizenkét dühös ember, mert az állampolgári felelősségről szól. Arról, hogy nagyon nem mindegy, ki hogyan szavaz társadalmi kérdésekben és főleg szavaz-e egyáltalán. Ennek ma hazánkban kiemelten nagy a jelentősége, hiszen a darab helyszínéül szolgáló Amerikában a demokrácia, a voksolás hosszú évszázadok óta természetes, míg nálunk sokáig küzdeni kellett érte, és előfordul, hogy nem élünk a lehetőséggel.

486

Túl zajos magány, Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

A szakmai beszélgetés az idén felkészítéssel indult. Szokolai Brigitta és Bíró Dénes dramaturgok két csoportra osztották a nézőket, hogy megbeszélhessék az előadással kapcsolatos tapasztalataikat, és a felmerült kérdéseket. Az előadás alkotói csak ezután érkeztek meg, és foglaltak helyet a számukra fenntartott asztaloknál, a dramaturgok pedig tolmácsolták a nézői észrevételeket.

A beszélgetést Veiszer Alinda moderálja. A Tizenkét dühös ember erősen megosztotta a nézőket, hiszen mind a két csoportban legalább annyian találták problematikusnak az előadást, mint kitűnőnek.

Az egyik lényeges kérdés az, hogy vajon mikor játszódik a darab, hiszen a szerző tizenkét férfira írta a darabot, ám a székesfehérváriak előadásában hat férfi és hat nő játszik. Cserhalmi György rendező szerint ez nem fontos, mert annyira időszerű a színmű, hogy bármikor, bárhol érvényes lehet.

Egy néző felteszi a kérdést, hogy miért dühösek az esküdtek már a cselekmény elején, mire a rendező azt válaszolja, hogy azért, mert már harmadik napja összezárták őket, és ilyenkor hamar elveszíti az ember a türelmét.

Egy másik kifogás arra vonatkozik, hogy buták az előadásbeli hölgyek. Erre Sediánszky Nóra dramaturg azt válaszolja, hogy át kellett ültetni a fél tucat férfi figurát női karakterre, és megjegyzi, hogy volt már olyan előadás is, amelyben minden szerepet nők alakítottak.

A beszélgetés új szisztémája nagyobb teret enged a nézőnek, mint a szakmabelieknek, hiszen a kiscsoportos beszélgetésekben, jelen sorok írójának helyszíni tapasztalatai szerint legalábbis, előbb elmondja a véleményét az érdeklődő, és talán az alkotók is közvetlenebbül szembesülnek a nézők észrevételeivel és esetleges kritikáival.

(A Lear király keddi vitáján már a korábbi évek koreográfiája szerint zajlott a Zsolnay Negyedből a Pécsi Nemzeti Színházba visszahozott, s roppant izgalmas szakmai megbeszélés – a szerk.)

CÍMKÉK: