A diktátor
Nagy élmény, mikor egy ifjú művész a szemed előtt robban be a legfelső kategóriába.
Fotók: Dömölky Dániel
A Vígszínházban ifj. Vidnyánszky Attilával vagyok eltelve. Már láttam tőle rendezést, de színpadon most először: hihetetlen élmény. (A diktátor című darabbéli szerepléséről beszélek…)
Mint borbély indít, ódivatú tégely, pamacs, szappankeverés, arcra kenés, közben tánclépésekkel udvariaskodik a vendég úr körül. Tíz perc az indulás után és bejön az első nyílt színi taps. Ilyet még nem láttam. A közönség be se melegedett és már ünnepel. És ez így megy a továbbiakban is: másik szerepében (diktátorként) más fazon jön elő belőle, de ott is hozza a kvázi-chaplini mozdulatokat, de nem másol, nem utánoz, magából csihol ki roggyant lépéseket, összecsukló járást, fejenállást, táncot és komolykodó stadion-beszédet. Abszolút eredeti figura.
Tényleg nem láttam még ilyet. A Víg óriási nézőtere egy emberként tapsol, nevet, gurgulázik és nagykanállal eszi, amit ifj. Vidnyánszky csinál. Persze lejátszik mindenkit, mondhatnám, egyszemélyes színdarabot fazoníroz a maga számára, miközben a színlap szerint egy tucat színész veszi körül. De nem, rá kell figyelni, akármit csinál, és mindig mást, és mindig valami korábban soha nem látott gesztust. Görkorizik, lövöldöz, retteg és egy óriás földgömbbel játszik – ami persze kirepül a nézőtérre (Eszenyi Enikő rendezésének ötlete), a nézők hálásan dobálják vissza. És Vidnyánszky természetesnek veszi, hogy a közönség vele játszik.
Tényleg sztár született. Ritka pillanat, örültem neki, de nem akarom tovább fényezni: induló óriás tehetséget el lehet rontani a „tömjénfüsttel”. Elég ennyi. Van és kész.
