A rendes lányok csendben sírnak / Vígszínház
Kiss Mari monológja megrendítően pontos, játéka filmszerűen láttatja az elmondott történeteket.
Kiss Mari, Márkus Luca és Balázsovits Edit Fotó: Dömölky Dániel
„Írtam a tanzániai vidéki nők helyzetéről, a törzsi női nemi szerv csonkításról. Foglalkoztam arab, muszlim feminista mozgalommal és női szexturistákkal is. Csupa fontos de távoli téma. Szépen lassan észrevettem azt, ami az otthonomban történt. A szemem előtt, a szomszédban.” – írja Durica Katarina, akinek A rendes lányok csendben sírnak című regényét a Libri jelentette meg 2018-ban. A dunaszerdahelyi történet valóban az író szomszédjában játszódott, hiszen Durica 20 km-re nevelkedett attól a csallóközi várostól, amelyet a maffia uralt a ’90-es évek végén. Dunaszerdahely akkor lélegzett fel, amikor 1999. március 25-én lemészárolták a hírhedt Pápay-klánt. Addig azonban férfiak tűntek el nyomtalanul és kamaszlányok lettek csoportos nemi erőszak áldozatai. A regény interjúkból íródott, amelyekben az áldozatok mondták el a velük történt szörnyűségeket. Sokszor olyan középkorú nők nyilatkoztak, akiknek a családja még ma sem tudja, hogy tizenévesen min mentek keresztül. A regény színpadi változatát Kovács Krisztina dramaturg készítette. Paczolay Béla rendezése a március 13-i online premier után a Vígszínház Házi Színpadán lesz látható.
Mind a regény, mind a színdarab szövege a három női főszereplő monológjára épül. A tini Hilda (Márkus Luca) a maffia uralta városban küzd a serdülőkor önelfogadási és önérvényesítési problémáival. Hadakozik a szüleivel, sárkánytetkót szeretne és bulizni menni. A fiatal lány fantáziáira azonban kiábrándítóan hat az épp csak nőiesedni kezdő testének látványa. S mivel a tinimagazinokból kivagdosott modellfotók köszönőviszonyban sincsenek saját tükörképével, nagyrészt pont olyan bizonytalannak érzi magát, mint a legtöbb kamasz. Júlia (Balázsovits Edit) fodrász, férjével, gyerekével él és kihűlő házaséletének sztereotípiáit vizsgálja két hajfestés között. Erzsi (Kiss Mari) alkoholista nyugdíjas éveit pedig sorozatfüggése aranyozza be. Az idős nő már akkor zárójelbe tette életét, amikor férjét fiatalon elgázolta egy autó és egyedül maradt két kisgyerekkel.
Fotó: Gordon Eszter
A rendező a szereplőket egyfajta panelházi három „nővérré” avatja, azáltal, hogy a színpadon egy lakásban mozognak, párhuzamosan vesznek igénybe egy teret, anélkül, hogy valójában együtt élnének. A három nő privát szférájának egybemosása jól érzékelteti a panelközösségi kisvárosi életet, amelyben, ha a földszinten történik valami, akkor a nyolcadikon záros határidőn belül sugdosva döbbennek meg a szomszédok. Ilyen apró jelekkel reagál a három szereplő is egymásra a darab folyamán. Amikor Erzsi férje elvesztéséről beszél, a másik kettő odafordulva hallgatja. Hilda csak suttog egy bajba került lány félresikerült abortuszáról, nehogy Erzsi és Júlia megtudja. Amikor Júlia elővesz egy fazekat, Hilda eszik belőle, majd Erzsi teszi be a mosogatóba. Jól megjelenített sorsközösség ez, amely összekapcsolja a szereplőket anélkül, hogy segíteni tudnának egymáson. Ebben a Khell Csörsz tervezte élethű, szocreál díszletben a trópusi fotótapétás, kopott szódásszifonos, geometrikus szőnyeges, piros műanyag puffos térben ér fordulóponthoz a szereplők élete.
A helyi magyar maffia folyamatos rettegésben tartja Dunaszerdahely lakóit és sejthető, hogy a szereplők életét is kettétöri előbb-utóbb. Márkus Luca kamaszos flegmasága jól érzékelteti a tizenhat éves Hildát. Tudatlansága és éretlensége élethűen teszi kiszolgáltatott áldozattá. Kiss Mari Erzsije már nem ismeri „Kicsiricsit”, a fiát, akiből időközben nagydarab maffiózó lett. Kapcsolatuk valamikor korábban megszakadt, a fiú brutalitása csak rávilágít a tényre. Az idős nő belekapaszkodik minden apró jelbe, amelyből még felsejlik a fia, de ez jobbára már csak azt erősíti meg benne, hogy mint anya kudarcot vallott. Kiss Mari Erzsi-monológja megrendítően pontos, játéka filmszerűen láttatja az elmondott történeteket.
A harmincas éveiben járó fodrász, Júlia alakja azonban a színpadra adaptálás közben mintha veszített volna az eredeti regényalak perspektívájából. A tini Hildának még bimbózó életét töri keresztbe az erőszak. Erzsi maga sem érti, miért él még, már feladta minden küzdelmét. Júlia mellettük azzal teremt(ene) kontrasztot, hogy harcolni akar. Tönkrement házassága helyett új életet akar kezdeni egy másik férfival. A regény pontról-pontra mutatja be, hogy gyűlöli meg rendőr férjét, mert az semmit sem tesz a maffia terrorja ellen. A színpadi változatban a düh nincs ennyire hangsúlyosan jelen, sőt mintha inkább csak azért alakulna ki a szeretői viszony, mert Júlia elunta magát a kiüresedett házasságában. Az energia, amellyel a regény Júliája kiüvöltött az erkélyükről, amikor a maffia brutalitása és a férje morális szétfoszlása miatt már elfogytak a szavai, hiányzik a színpadi változatból. Mindazonáltal Balázsovits Edit természetes jelenléttel, újra esendő nőiességgel formálja meg azt a Júliát, aki beleszeret egy mindig mosolygó fiatal férfibe, akinek 20 év után sem tud szabadulni az emlékétől.
Fotó: Gordon Eszter
A regényből írt színpadi mű mindemellett hatásosan vezeti a történetet. Feszültségfokozó a drasztikus történések kánonba szedett elbeszélése, ahogy a szereplők szinte egymás szavába vágva számolnak be a brutalitásról. A három monodrámába zárt szereplő így erősíti egymást. A Vígszínház premierje egy olyan közelmúltbeli tragédiába enged betekintést, amelynek részletei még ma sem tárultak fel teljesen. A maffia által megkeserített kisvárosi élet főszereplői ebben a történetben olyan megalázott nők, akik köztünk élnek, felismerik egymásban az elszenvedett erőszakot, de a legtöbbször ma is csendben maradva csak arra gondolnak: veled is megtörtént.
Durica Katarina: A rendes lányok csendben sírnak, Vígszínház. Színpadi adaptáció: Kovács Krisztina
