Ibsen: A nép ellensége / Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Kisvárdai Fesztivál III.
Keresztes Attila rendezése az egyik legsúlyosabb és legigazabb színház, amit az utóbbi évtizedekben láttam. Megszólít. Megsebez. Letaglóz.
Bartha László Zsolt, Ördög Miklós Levente, Moldován Orsolya, Sebestyén Aba, Bíró Sára és Galló Ernő Fotó: Kisvárdai Fesztivál
Az idei kisvárdai fesztivál unikális produkciója volt az erdélyi társulat robusztus Ibsen-adaptációja, A nép ellensége. A vásárhelyiek, kiszabadulván az otthoni covidos karantén Prokrusztész-ágyából, tavasz óta először léphettek „élő” közönség elé, s felgyülemlett energiáik is jótékonyan szolgálták az egyébként régóta erős formát mutató együttes vendégjátékát.
Az előadást követő másnapi szakmai beszélgetésen egyebek közt arra próbáltam rávilágítani, hogy a produkció azért is olyan hatásos, mert a színészek magától értetődő egyszerűséggel, szinte eszköztelenül játszottak, s olyan figurákat hoztak elénk, amelyek – sokunk számára legalábbis – ismerősek a sokféle erővonalak mentén szétszaggatott közéletünkből.
Bejön, mondjuk, Tollas Gábor bőrdzsekisen, könnyedén, derűsen; semmi feszkó, csak a polgármester magabiztossága. Láttam már, nem egyszer, ezt a figurát; az átkosban a szofisztikáltabb párttitkárok hozták ezt a formát, ma a jelenidő urai, az audis főemberek. Nem fenyegető a modor, inkább laza és behízelgő; de hisz’ egymás közt vagyunk, ismerjük egymást, szegről-végről egy gengből vagyunk, miért is bántanánk egymást. A polgi így félelmetes igazán, a maga lazaságával, a behízelgő könnyűségével, a végletességével, a simulékony, bicskanyitogató modorával. Ránézel, és nem tudod, sírj vagy nevess, hiszen ilyen alakok közt élsz, itt kellene, hja, boldogulni. Tollas lezser könnyedsége „megcsinált”, megkomponált könnyedség; ilyen keresetlen közvetlenségre csak az képes, aki magas szakmai szinten bírja a mesterséget. Ugyanez áll a Tompa Miklós Társulat többi színészére is, mert itt, ebben az előadásban legalábbis, de persze sok más vásárhelyi produkcióban is, a kiküzdött, kidolgozott, megdolgozott könnyedség az egyik domináns elem.
Moldován Orsolya és Sebestyén Aba Fotó: Kisvárdai Fesztivál
Ott van például Bartha László Zsolt ugyancsak simulékony újságíró munkatársa. Az örök ingadozó, aki arra hajlik, amerről fúj a szél. Tenyérbemászó figura. S a legszebb, hogy látszik rajta, elhiszi, vagy elhitetni próbálja magával, hogy csak így lehet. Vagy így is lehet. Vagy így a legcélszerűbb; mindegy is tulajdonképpen. Először még lelkesen odaáll Stockmann doktor mellé. Teljesít. Mi több, túlteljesít. Ez az ő krédója. Aztán gyorsan megérzi, hova is kell állnia. Haza csak ott van, ahol a haszon. Óvatosan körülpillant. Lesi a többiek arcát: mit csinálnak mások, a hatalom birtokosai, a véleményvezérek. Egészen előrehajol az asztalra; maga elé bámul. Ezt a figurát is láttam, többek között Gazdag Gyula Elveszett illúziók című filmjében (1983). Ott Máté Gábor játszotta az újságírótanoncot, aki figyelmesen leste társait, a kisfőnököt, akitől a sorsa függött, meg a nagyfőnököket, Sinkó László cinikus lapszerkesztőjét, meg a nagy hatalmú vezért, élet és halál urát, akit Bessenyei Ferenc adott (à la P. P.). Bartha László Zsolt az ilyen hajlékony átmenetek, finoman cizellált áttűnések szabatos jellemábrázolója. De tud zsigerileg intellektuális, vagy masszív és egy tömbből faragott is lenni. Tompa Gábor vásárhelyi rendezésében, A játszma végében Clovt adta, a végletes világ vitális véglényét. De itt és most, figurájának megalkuvó kisszerűségéből, slemil hízelkedéseiből sem hiányzik valamiféle nagyszabás. Úgy él, ahogy jelleme diktálja. Ahogy a szűkös ká-európai koordináta-rendszer megengedi. Mindez Ibsen százharmincnyolc éves darabjának előadásában történik, anélkül hogy a rendező, Keresztes Attila és munkatársai aktualizálni akarnák a színjátékot. (A szakmai beszélgetésen elhangzott: a textusok kilencven százaléka Ibsenből való. A kevés elhangzó vendégszöveg könnyedén szervesül az előadásba.)
Tollas Gábor, Moldován Orsolya, Sebestyén Aba, Robert Szilárd és Bíró Sára
És akkor ne feledkezzünk meg az előadás főszereplőjéről, Sebestyén Aba Stockman doktoráról. A jellemformálás íve az abszolút győztestől az abszolút vesztesig terjed. Nincs még egy szellemalak, aki így azonosulni tudna léthelyzetével. Az evidenciáktól jutunk el a pusztulásig, a totális megsemmisülésig, ami persze egyfajta fölmagasztulás is. Egy embert látunk, egy drámai hőst, aki – túl jón és rosszon – lassan jut el a felismerésig: ha már mindenki összeesküdött ellene, s ha az emberi-társadalmi viszonyok is végletesen megváltoztak, akkor, igen, el kell innen menni. Sebestyén Aba, ez a kivételes tehetségű színész (és univerzális színházi ember) kirobbanó indulattal, lefojtott, szikrázó szenvedéllyel játssza, éli és emeli egészen magasba figurája sorstörténetét.
Megáll a kés a levegőben, mikor összecsap ellenlábasaival.
Katartikus a színházi pillanat. Ám amikor már úgy látszik, hogy minden és mindenki cserben hagyta, akkor hangzik föl a feleség szólama, aki ott van, vele van, és vele is lesz már mindig. A kis család, a szülők, a gyerekek fizikailag még itt állnak, előttünk, a mocsárban, de lélekben már másutt vannak, egy másik világban.
Ibsen, a látnoki szerző, százharmincnyolc éve elég pontos diagnózist adott az emberi lélek szerkezetéről, a társadalmi eróziók természetrajzáról, a lelkek behálózásáról, az érzékek szisztematikus manipulációjáról. Mindezt plasztikusan közvetíti Kúnos László a mai beszélt köznyelvhez közelítő, a színészek ajkához simuló fordítása, s mindezt hibátlan színpadi érzékkel és önfegyelemmel hozza színre a vásárhelyiek szikár dramaturgiája. (Dramaturg: Szabó Réka.) S mindezt erővel s játszi közvetlenséggel jeleníti meg a vásárhelyi társulat, így aztán az előadás nemcsak megszólít, hanem üt, megsebez, letaglóz.
Katrine: Moldován Orsolya Fotó: Bereczky Sándor, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
Az előadás női főszereplője, Moldován Orsolya Stockmann-néként az odaadásnak, az elszakadásnak, a közeledésnek, és igen, az aggódó szeretetnek ezernyi színében pompázva hozza elénk ezt a pazar nőalakot. Az asszony, bár ingatag, de amikor kell, helyén az esze és a szíve. Moldován Katrine-ja látszólag nem csinál semmit, csak ott van, tesz-vesz, perlekedik, néha felcsattan, aztán belátja, hogy mire juthat ezzel a helyzettel.
Galló Ernő újságírója látszólag nagy hatalmú, nagyhangú skribler, akibe még csak bele sem kell rúgni a hatalmasoknak, s már hibátlanul tudja, hol a helye. Hamar meghunyászkodik. Seperc alatt ismeri föl az idők szavát. Önironikus grimaszaiban ott az önmagát is lesajnáló hasadt lélek emberi tükre. És ne feledkezzünk meg a Kilyén László megformálta apósról, aki a polgármester holdudvarának értékrendjét közvetíti: higgadtan, szenvtelenül, akár egy shakespeare-i királydráma érzelemmentes gyilkosa.
És megint csak a fesztelen közvetlenség, az eszköztelenség áll az ensemble-munka szolgálatában. A színészet ilyen mesteriskolájára csak összecsiszolódott, kiforrott társulat képes.
Dr. Stockmann: Sebestyén Aba Fotó: Bereczky Sándor, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
A szeánsz fehér alapzatú kifutón zajlik, reflektorlámpák éles fényénél, s mi, a nézők is játékosként ücsörgünk, szemben egymással, s miközben nézzük a játékot, a szemközti nézőteret is megszemlélhetjük.
Az előadás egyik legizgalmasabb epizódja lehozza a történéssort napjainkba, be vagyunk vonva, interaktív módon, kétszeresen is, a játékba. Szavazhatunk arról, hogy az elhangzottakkal mennyiben értünk egyet; aláírásgyűjtő ívet is köröznek mindkét oldalon, s ki-ki ízlése, vérmérséklete s hajlandósága szerint voksolhat, ha kedve van hozzá. A szemközt ülőkről látod, hogy dühösen továbbadják vagy spekulálva aláírják az ívet. S megejtetik még levélszavazás is, amikor is a bevonuláskor kézhez kapott A nép barátja / A nép ellensége feliratú cédulácskát kell gondosan összehajtva bedobni a szavazatszedő urnába. Az összeszámláláskor, ha jól emlékszem, körülbelül kilencvenöt százalékot kapott A nép ellensége a – természetesen – elcsalt szavazáson. És ismét csak kinyílik a bicska a zsebben, felhorgadnak az elemi ösztönök. Ki az, ki e durva csalást nem látja.
De hát épp ez az előadás célja, megszólítani a nézőt, s rádöbbenteni: nemcsak nézni, de valamit tenni is kell. Vagy kéne. Avagy: változtasd meg életed, mondanám a kiseprűzött Lukáccsal, Rilke Archaikus Apolló-torzóját idézve.
Áll Henn János, mikrofonnal a kezében, felkészült, flott moderátorként a színpad közepén, kitűnő debatterként, s könnyedén riposztozik, mikor az igen tisztelt egyik oldal és az igen tisztelt másik oldal képviseletében felhangzanak az élő kommentek. És Henn színészként nemcsak rutinosan hozza a mediátor-figurát, hanem láthatólag up to date alkotmánytanból, jogi, állampolgári ismeretekből, az érdekek artikulálásából, ütköztetéséből. Józan a hangja, megnyugtató a toleranciája.
Aslaksen: Henn János Fotó: Bereczky Sándor, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház
Keresztes Attila rendezése az egyik legsúlyosabb és legigazabb színház, amit az utóbbi évtizedekben láttam. Nem akarja a képedbe tolni az aktuálpolitikai tartalmakat, mégis véresen kortársi. Arról tudósít, többek között, hogyan rohasztja meg a korrupt politika ördögi mechanizmusa, ostoba demagógiája, alvilági manipulációja a lelkeket. Régen kútmérgezésnek mondták, ma inkább finomul a kín.
Solidaritätsbekundung, a szolidaritás kifejezése, valahogy ez ötlött újra meg újra eszembe szeptember zaklatott pesti napjaiban, az augusztus végi, sűrű drámaiságú kisvárdai estére emlékezve.
Az előadást hibátlan szakmai érzékkel válogatta be Balogh Tibor az augusztus végére halasztódott kisvárdai, valamint Dér András és Uray Péter az idei, 20. POSZT-ra. A POSZT elmaradt ugyan, talán később megvalósul, ha a koronás vírusok, az égi és ninivei hatalmak is úgy akarják.
A vásárhelyiek nagy formátumú előadását minél több helyen játszani kellene, ahol még érdekes a magyar nyelvű színjátszás. Budapesten is. Mondanom sem kell, ez volt a kisvárdai fesztivál igazi szenzációja.
Henrik Ibsen: A nép ellensége
Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat
Rendező: Keresztes Attila
Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, 2020.08.23.
