Mark Haddon – Simon Stephens: A kutya különös esete az éjszakában / Tatabányai Jászai Mari Színház
Mintha azzal az amerikai forgatókönyvíró-programmal írták volna, amelyik fejbe csapja a szerzőt, ha bizonyos időközönként nem produkál váratlan fordulatot. Itt aztán van belőle bőven…
Király Attila és Figeczky Bence Fotók: Jászai Mari Színház, Prokl Violetta
“Egy krimiben általában embereket gyilkolnak meg.”
Itt egy kutyát. Méghozzá vasvillával. Keresztüldöfik. Ez a backstory. A kutya teteme már ott vár a nyílt színen. Hatalmas vasvilla áll ki belőle. Ha nem értenénk meg elsőre. Christopher, a tizenöt esztendős autista fiú nagy elánnal próbálja kideríteni, hogy ki tette. (Sorry, de itt most lelőjük a poént.) Nem más, mint a saját apja. A kazánszerelő Ed, aki sok-sok törődéssel és szeretettel neveli a fiát, mióta Chris anyja lelépett a szomszédasszony férjével. Némileg bizarr fordulat, dehát, istenem. Láttunk már olyat, hogy egy jóravaló apuka bepöccen a szomszédasszonyra és hirtelen felindulásból fogja a vasvillát. (Még jó, hogy csak a kutyát… Nyugtatgatjuk magunkat.) Aztán mintha mi sem történt volna, beáll rendes apukának. Sőt. A könnyes végkifejletben a nézőtér nagy örömére hoz a gyereknek egy valódi kutyakölyköt. Az állatok behelyettesíthetők. Vonjuk le az egyszerű következtetést. Egyiket leöljük, veszünk másikat. És gyorsan kitör a világbéke. Az arra érzékenyek max elgondolkodnak kicsit. (Fordító: Baráthy György.)
Danis Lídia és Figeczky Bence
Szegény szomszédasszony. Se kutyája, se férje.
De erről már nem szól az előadás. Úgy tűnik, Mark Haddon sokat tud az autizmusról. A drámaírásról mintha kevesebbet tudna. Ebben szegődött társául Simon Stephens. Végül egy meglehetősen kusza, eldönthetetlen identitású, széttöredező, belső kohéziós erő híján lévő szöveg született. A tatabányai előadáson tizenévesek ültek, pisszenés nélkül. Való igaz, az állandó fordulatok lekötik a nézőt, mintha azzal az amerikai forgatókönyvíró programmal írták volna, amelyik fejbe csapja a szerzőt, ha bizonyos időközönként nem produkál váratlan fordulatot. Itt aztán van belőle bőven. Anya meghalt. Anya mégse halt meg. Chris megszökik, Christ visszaviszik, de aztán mégse viszik vissza. Chris megüt egy rendőrt, mert hozzáért a kezéhez, és egy autista, mint tudjuk, nem nagyon bírja, ha megérintik. Christ ezért bevarrják, autizmus ide vagy oda, de aztán egy írásos figyelmeztetéssel megússza. És nem utolsósorban itt van az is, hogy Chris mindenáron emeltszintűt akar tenni matematikából, de nem engedik. Aztán mégis engedik. Megpróbálja. Úgy tűnik, nem sikerül. De végül ötös lesz. Mi több. Sanszos, hogy később fizikából és kémiából is leteszi.
Egri Márta és Figeczky Bence
Csupa izgalom.
Olyan az egész, mintha egy autista szemével néznénk a világot – színes csíkok, összemosódó alakzatok – de végül mégse. Random jelleggel át-átbillen a szöveg Christopher világából a Christopheren túli valóságba, s ez a koncepciózus koncepciótlanság óhatatlanul átszűrődik az előadásba. Mintha a két szerző, az eredeti regényt az autista Christopher naplójaként papírra vető Mark Haddon és a művet színpadi cselekményre átíró Simon Stephens nem tudtak volna megegyezni, és mindkettő ráerőltette volna a saját stílusát, amiből egy műfajilag nehezen beazonosítható szöveg született.
Első látásra nézhetnénk abszurdnak, úgy kevésbé van helye az erkölcsi jammerolásnak (szegény szomszédasszony, stb.), de ahhoz bizonyos mozzanataiban túlságosan is realisztikus. Nézhetnénk kriminek, egészen pontosan különös detektívtörténetnek (miként azt állítja magáról), de maximum valamifajta álkrimi, amely egészen mást akar, mint különös detektívtörténet lenni. Esetleg fekete komédiának, de valójában e műfaj követelményeinek sem igazán felel meg. Egyrészről nem komédia. Ahhoz nem eléggé humoros. (Jó, jó, valami itt-ott megcsillan.) Ám legfőképp az szól ellene, hogy halálosan komolyan veszi magát. Kezdettől fogva véres komolysággal beszél az autizmusról, kimondatlanul is az van a centrumban, ráadásul ebben tűnik a legjobbnak. (Jóllehet Haddon kikérte magának, hogy többet tudna róla mint egy átlagember.) A főszereplő Figeczky Bence megejtő színpadi karaktere is ebbe az irányba viszi s ily módon a – némelykor ugyan viszolygással teli, de – feltétlen együttérzés lesz az előadás legnagyobb értéke. A megértés, amelyet egy mienktől látszólag kissé eltérő létezési forma vált ki.
Mindent összevetve leginkább tandarab.
Olyan, mint egy bemutató oktatás, amely Guelmino Sándor rendezésében nem nélkülözi a szépen megkomponált színházi pillanatokat. Apja ölében az alélt Chris, akit a Király Attila formálta Ed egyszer végre az életben össze-vissza tud csókolgatni! A bankautomata, amely Egri Márta megformálásában azt reprezentálja, milyen lehet a darab elveszett humora. Lass Bea iskolaigazgatója, aki látványos illusztrációként egy-egy félmondatra előbukkanva ékes példa arra, hogy epikus textusnak miként lehet frenetikus színpadi formát adni. Hasonlóképp magával ragadó Danis Lídia mesélője. Szuverén karaktert teremtve hol színpadi önmagát adja, hol együttérző pszichiáterként bújik bele egy félénk autista bőrébe, miközben Christopher szavaival meséli sztorit.
Figeczky Bence és Honti György
Körülötte meglehetősen váratlan módon egy egész csapatnyi magába forduló, szociálisan problémás, nehezen beilleszkedő autista bóklászik.
Gyakorlatilag minden szereplő az. Kilépve a szerepükből a fejükre húznak egy kapucnit és kontrollálatlan, kényszeres mozgások közepette – körömtépkedés, fej, láb ököllel való ütögetése – vonszolják magukat a színpadon. Empatikus rendezői ötlet. Akár egy saját pszichéjébe zárt, beteg társadalom, egy földrésznyi kultúra sápadt víziója is kikerekedhetne belőle. Egyszóval kivételes előadás lehetne. De hirtelen felindulásból rendre leteríti a szöveg.
(Mark Hoddon bestsellerének színpadi változatát a londoni Nemzeti Színház mutatta be először, és összesen hét Oliver-díjat nyert.)
