A hit zsibvására

|

Molière: Tartuffe / Jászai Mari Színház, Tatabánya / Városmajori Színházi Szemle

A tatabányaiak gondolatilag roppant izgalmas produkciója arról szól, hogy a leghosszabb út mindig és kizárólag önmagunk felé tart.

206

Tartuffe: Crespo Rodrigo

A mindenkori Tartuffe-előadások legemlékezetesebbje általában az írott szöveg negyedik felvonásának ötödik jelenete. A fenti részben lesi meg, általában az asztal alá bújva, Orgon a feleségét, Elmirát, ahogy a komédia álszent címszereplője előbb becserkészi, majd hevesen ostromolja, végül szinte két vállra fekteti a házigazda kívánatos asszonyát. A bohózatba illő szituáció nem véletlenül kerül minduntalan a középpontba, ezért fontos különösen, hogy az aktuális értelmezés végül meddig megy el az aktus ábrázolásában, amely természetesen rendezői felfogás kérdése.

A Szabad Tér Színház által szervezett Városmajori Színházi Szemlére Miklós Melánia és Karsai György hívták meg a tatabányai Jászai Mari Színház Molière leghíresebb darabjából készült produkcióját. Tartuffe, Crespo Rodrigo alakításában telitalálatként ezúttal intelligens és sármos férfi, bizonyára nem kevés hölgy állhatatossága ingana meg láttára, így a férje által szexuálisan és érzelmileg elhanyagolt Elmira számára különleges súllyal bír a csábítási manőver. Major Melinda Elmirája azért jó, mert eldönthetetlen, mennyire kívánja valójában a betolakodót, olyannyira ügyesen egybefolynak a színésznő játékában a dévaj kacérság, a női ellágyulás és a megingathatatlan asszonyi hűség motívumai.

204

Fotók: Jászai Mari Színház, Tatabánya

Szikszai Rémusz rendezésében azonban mégsem a híres-hírhedt voyeur-jelenet a koncepció kulcsa, hanem Orgon (Megyeri Zoltán) és Tartuffe megrendítő kettőse. Miután az előbbi kitagadja a fiát, Damis-t (Dévai Balázs) az utóbbi miatt,  összeszerelik önmaguk Jézus szobrát. Összeállítanak, újraalkotnak egy hitet, egy mindenhatót, amelyben és akiben végre kompromisszumok nélkül hinni lehetne, ám az eredmény fájdalmasan ijesztő.

Ugyanis nehéz hinni ebben a Jézusban, hiszen a végletekig elgyötört arc, a szinte természetellenes szögben megrogyott térd, az összetört borda nem ad megnyugvást a hitre, reményre és szeretetre áhítozó hívőnek. Hans Holbein Halott Krisztus című vásznához hasonlítható az élmény, amelyet leginkább Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényéből ismerhetünk. Ennek ellenére az elszánt házigazda és imádott vendége rögzítik a karokat a torzón, és felfeszítik a szobrot a falra, ahol addig a családtagok fényképei voltak láthatók. Innentől kezdve, aki csak erre jár, például a cserfes, és talpraesett szolgáló, Dorine (Danis Lídia), borzongva megáll egy pillanatra, ahogy a többiek is.

200

Tartuffe nem gonosz vagy kéjvágyó, hanem magányos, akárcsak Orgon

Szikszai szerint Tartuffe nem gonosz vagy kéjvágyó elsősorban, hanem magányos, akárcsak Orgon. Az előadás nem arról szól, hogyan furakodik be a családba a képmutató, hanem inkább magának a vallásos hitnek korunkban tapasztalható általános elsatnyulásáról mesél. A lelket minduntalan marcangoló kétely a domináns, amiért egyre nehezebb hinni és hű követőjének lenni bármelyik tételes vallásnak.

A tatabányaiak gondolatilag roppant izgalmas produkciója arról szól, hogy a leghosszabb út mindig és kizárólag önmagunk felé tart. A közélet romlottsága és a magánszféra megszokottsága, sikertelensége miatt érzett kiábrándulásunkban szeretünk visszavonulni a legbenső világunkba, és ezen a rögös úton elvileg a hit segíthet legyőzni az akadályokat. A Jászai Mari Színház előadásának világa azért vigasztalan, mert egyáltalán nem ad feloldozást az utolsó jelenet, nem könnyebbülünk meg attól, hogy Tartuffe-öt letartóztatják. Szabadok vagyunk, halljuk a zárlatban, de nagy kérdés, valóban azok vagyunk-e, és hogy merre vezethet még az utunk.

CÍMKÉK: