Hókirálynő / Budapest Bábszínház
Kedvelik a nézők a két főhős gyerkőcöt, Gerdát és Kayt.
A fiút hideg szívűvé változtatja a Hókirálynő, és magával viszi a dermesztő jég birodalmába.
Óriási, ridegen fémes anyagból van a Hókirálynő a Budapest Bábszínház Fige Attila által rendezett előadásában. Betölti a színpad jelentős részét. Mindenkinél nagyobb. Így aztán nem kérdés, hogy ki uralkodik. Merev ez az anyag, ahogy hajlíthatatlanul rettenthetetlen az ős-gonosz királynő. Ha úgy tetszik, a rossz, hiú, ártalmas hatalom megtestesítése. Nem hinném, hogy ez belemagyarázás. Sztálin idejében, 1939-ben, amikor Jevgenyij Svarc színpadra alkalmazta Andersen meséjét, az lett volna furcsa, ha nem foglalkoztatja a hatalom kérdése. Hogy mennyire foglalkoztatta, azt mutatja a tán legismertebb darabja, A Sárkány, amit a Budapest Bábszínház is volt olyan merész bemutatni 1967-ben, és aztán játszotta meglehetősen sokáig. Azzal az úgynevezett fekete színházi technikával, amit már az 1964-ben sikerre vitt Szentivánéji álomban alkalmazott, hogy aztán ezt a világot járt, évtizedekig műsoron tartott A fából faragott királyfiban, a Petruskában, A csodálatos mandarinban, Beckett Jelenet szöveg nélküljében, Ligeti Aventures-ében tökélyre vigye. Temérdek produkcióban használta, a Csongor és Tündében éppúgy, mint a külföldön szintén sikereket arató Háry Jánosban, vagy a Diótörőben.
Létrejöhet a csoda, repülhet, lebeghet bármi.
Most Fige elkezdte felfedezni magának, meg az ifjabb színészgenerációknak azt a technikát, aminek szervesen kellett volna hagyományozódnia, és nem félig-meddig elfelejtődnie, csak itt-ott, például Balázs Zoltán nem különösebben hosszú életű Faust, vagy A hattyúk tava rendezésében felbukkannia.
A Hókirálynő figyelemre méltó előadásán az ígéretes küzdelem érezhető a nehéz technikával. A tanulási folyamat egy stádiuma került közszemlére. Ami a szó szoros értelmében azt is eredményezi, hogy gyakran, amikor észrevehetetlennek kellene lennie a színészeknek, akkor is látszódnak. Így csökken a varázslat értéke.
Ennek a technikának az a lényege, hogy fekete bársonyba bújtatottan, az arcukon is fekete kámzsát viselve, láthatatlanul dolgoznak az orrunk előtt a művészek, a bábokat, díszleteket, kellékeket fénysávokban mozgatva. Így tényleg létrejöhet a csoda, repülhet, lebeghet bármi, a semmiből hirtelen előtűnhet, vagy éppen a szempillantás törtrésze alatt eltűnhet. Ez hatalmas összmunkát igényel, ha repül a báb, többen adogatják át egymásnak a háttérben, ahogy gyakran egy-egy figurát is többen mozgatnak. Megelevenedő festészet, káprázatos színház, a művészetek különböző fajtáinak, ezúttal Kiss Erzsi remek zenéjének is, érzékeny összeolvadása lehet a végeredmény. Ebből látunk is valamit, meg nem is a Hókirálynő előadásában. Érződik a nekifeszülés, az akarat, a tehetség, a nagy elszántság, a komoly munka. És ez hoz szép vizuális megoldásokat. Michac Gábor bábjai karakteresek, fantáziadúsak, bár nem felelnek meg minden tekintetben ennek a technikának. A bumfordi, nagy hasú, mégis élénk, szeretetteljes nagyapa figurája, Beratin Gábor színészi alakításának köszönhetően is, imádnivaló. Ugyancsak kedvelik a nézők a két főhős gyerkőcöt, Gerdát és Kayt, akik közül a fiút hideg szívűvé változtatja a Hókirálynő, és magával viszi az átvitt értelemben is dermesztő jég birodalmába. Gerda nekiiramodik, hogy kiszabadítsa, és kalandos útja után ez sikerül neki.
Michac Gábor bábjai karakteresek, fantáziadúsak… Fotók: Éder Vera, Budapest Bábszínház
Spiegl Anna roppant eleven, éles eszű, jó reagálókészségű kislányt alakít, akivel abszolút azonosulni tudnak a gyerekek a nézőtéren. Hoffer Károly kisfiúként pedig bemutatja azt a 180 fokos fordulatot, amit át kell élnie, érzékeltetve, milyen az, amikor valaki téveszmék rabjává válik. Pallai Mara Hókirálynőként egysíkúan gonosz, nehéz, de talán mégis kitalálható lenne, egy többrétű, árnyaltabb alak. Ahogy például Blasek Gyöngyi rablómamája elvetemült is, de azért fölöttébb humoros is, és bármennyire gonosz, ha nagyon unszolják, még a jóra is van hajlama. Ember, aki dilemmázik, döntéseket hoz, a maga szeszélyességével, hol ide hajlik, hol oda. Ki kell emelni még Kemény István tanácsnok figuráját, aki a rettegett besúgó, aljasul vészt hozó, nyársat nyelt hivatalnok. Groteszk humorral és félelmetességgel különválnak a testrészei, így riasztóan megnöveli magát, hideglelősen szétterpeszkedik. Hasonlóra képes a Hókirálynő, jó gondolat, hogy a spicliként használt alattvalója szintén ugyanilyen testfelépítésű. Az említetteken kívül még Szolár Tibor, Hannus Zoltán, Mórocz Adrienn, Juhász Ibolya, Kovács Katalin lehelnek lelket a holt anyagba.
A közönség zömének imponál ez a technika, és akár amiatt is, hogy látszik, aminek nem lenne szabad, észleli, hogy milyen kifinomult ügyességet igényel. Nyilvánvalóan rendszeresen kell alkalmazni ahhoz, hogy újra elérje a fénykor tökélyét. Egyelőre ugyanis a fokozott koncentráció nem ritkán a technika, a játékosság rovására megy. A választott forma és a színészi játék nem simul olyan harmonikusan egymásba, mint az elmúlt évek csúcsteljesítményeiben, a Semmiben, meg a Boribon és Annipanniban.
A vége pedig érthetetlenül összecsapott a produkciónak. Nincs kidolgozva a Hókirálynőtől való szökés; itt nincs küzdelem, nincs hajsza, szinte elsétálnak a gyerekek. Sebtében találkoznak azokkal a szereplőkkel, akikkel Gerda odafelé menet, majd hipp-hopp ott teremnek nagyapónál. És aztán maradéktalan a boldogság. Holott Svarc A Sárkányban is figyelmeztet bennünket, hogy hiába sikerül legyőzni a sárkányt, a sárkánytaréj még hosszú-hosszú ideig rajtunk marad. Vagyis evidensen a Hókirálynő is újra támad majd. Ezt azért valamennyire egy gyerekeknek szóló előadásban is szükséges jelezni, ha a mesék segítségével a valóságra akarjuk felhívni a figyelmüket.
