Dennis Kelly: 23 perc / Orlai Produkciós Iroda, Jurányi Ház
A perverzió az egészben az, hogy a tudatmódosítást jó esetben az agyunk végzi. Kiránt a valóságból és reményt ad.
Járó Zsuzsa Fotók: Takács Attila
„Nézzük a huszonnégy órás hírfolyamot,
mint valami fájdalompornót.”
Megint a Karinthy-Füst Milán dilemma. Mit vágjunk a közönség arcába? Húzzuk, vonjuk, könyörületet nem ismerve szembesítsük az őt körülvevő megveszekedett valósággal, vagy szánjuk meg a Füst Milán Boldogtalanokját szőrmentén bíráló Karinthy módjára (Kell adnom nekik valamit, hogy az én lesújtó igazságomat el tudják viselni…), de lehetőleg úgy, hogy közben véletlenül se azonosítsanak a bulvárral. A művészet és benne a színház nagy kérdése, és bár az utókor szempontjából többnyire az előbbi fizetődik ki (igen, vágjuk bele), az adott mű dolga megmagyarázni önmagát, s vele a valósághoz való viszonyát.
Nem mondhatod egy most született csecsemőnek, hogy majd megöregszik és meghal. Nyilatkozza a témánál maradva valaki, ám mióta a legperverzebb pszichopatákat fölvonultató, toplistás amerikai krimisorozat az esti műsorsávból átszivárog a délutáni műsorsávba, már ebben sem vagyok biztos. Igenis józanodjunk ki ebben a tudatmosott, tudatmódosítóktól hemzsegő világban és nézzünk szembe azzal, amivel szembe kell néznünk. Hideg fejjel. Tudatmódosítók nélkül. A perverzió az egészben az, hogy a tudatmódosítást jó esetben maga az agyunk végzi. Kiránt a valóságból és reményt ad.
Dennis Kelly 23 perc című monodrámája olyan érzékenységeket feszeget, ami túlmutat a művészet határain.
Két kisgyermek precíz anatómiai hitelességgel előadott, szisztematikus lemászárlását sebről-sebre, késszúrásról-késszúrásra végighallgatni, fölér egy pszichés attakkal. Nem kétséges, a faképnél hagyott szülő bosszúja archetipikus aktus. Társadalmi hátterének monitorozása, művészi dokumentálása, egyáltalán a gyilkolásnak, mint az emberi faj legszélsőségesebb viselkedésformájának a részletekig menő ábrázolása (Euripidésztől Truman Capote-ig) nem újszerű, végigkíséri az emberiség kultúrtörténetét. Újszerűséget mindenekelőtt a jelenkor társadalmi gyökereiben lehet találni. Nem csupán utalásszinten, random megjegyzésekben, némiképp óvatosan emlegetve a férfiközpontú társadalmi berendezkedést, ahogy Dennis Kelly vadonatúj, tavaly Londonban bemutatott darabja teszi, de valamiképp mélyebbre ásva. (Teszem hozzá, önmagában még ez sem lenne magyarázat – a jogos írói felháborodáson és a szöveg erőltetetten hatásvadász jellegén túl – az effajta szélsőséges ábrázolásra.)
Egy anya.
Egy fiatal nő, aki maga irányítja a sorsát. Elesik, föláll, jön-megy, utazik, családot alapít, karriert épít. Azután bekövetkezik a tragédia. A tragédiák tragédiája. Látszólag minden előzmény nélkül. Talán ez az a pont, ahol Kelly szövege a legerősebb. Leginkább itt érhető tetten a történetet mozgató belső kohézió, amely továbbgondolásra késztet. Miként tudja egy anya fölfedezni a közelgő katasztrófa előjeleit? Egy agyonmanipulált kapcsolatról lefejteni a felszíni réteget. Meglátni a jövendő gyilkost abban a férfiban, akivel nap mint nap együtt van. Járó Zsuzsa névtelen asszonyának névtelensége lenne hivatott tipikussá emelni a sorsát. A gyermekeit elvesztő anya sorsát, amely bármily egyedi, nem egyedi eset. Riasztó gyakorisággal bunkózza le a társadalmat. A családirtás, a családon belüli erőszak, akármennyire is szeretnénk, nem jogvédők hagymázas álmaiban létező fogalmak. Az erről való diskurzust nem lehet megúszni. A kérdés ezúttal az, hogy minek nézzük a brit szerző darabját.
Indulatait tekintve leginkább egy monodrámának tűnő heves színpadi kiáltvány, amely szenvedélyesen ostoroz egy vészesen terjedő tragikus jelenséget. Ezzel összefüggésben nyomokban ott lappang benne egy dokumentumdráma lehetősége is (függetlenül attól, hogy a konkrét valóságból merít vagy konfabulálja azt), de nem fejti ki, inkább csak sejteti az ilyenkor obligát társadalmi mondanivalót. Mindenesetre akár irodalmi igénnyel íródott nézősokkoló színpadi szöveg, amelyben a sokkolás vágya fölülírja – elnyomja, föloldja – az irodalmiságot, akár exhibicionista alkotói magamutogatás, a megrázó hatását nem lehet vitatni. (Némi kis polgárpukkasztó exhibicionizmus nem állhat messze a szerzőtől. Soha nem voltam kemény fickó, de minden bizonnyal valahol rejtőzik bennem valaki, aki meg akar gyilkolni másokat – nyilatkozta a Guardianben a darab londoni bemutatója előtt.)
Akárhogy is, nem kell messzire menni. Kelly szövegének mibenlétére maga a szöveg ad magyarázatot. Fájdalompornó. Mindazoknak, akik a fogékonyak az ilyesmire. Akiknél működik a horroreffektus (imitált traumában kiélni a valós félelmeket), akik a huszonegyedik század egyre agresszívebb képi világán edződve edződnek hozzá az agresszív napi valósághoz. Mindenesetre a szöveg szerkezete, ritmusa működik, a nyelvezet hétköznapi realitása el van találva, a színészt helyzetbe hozó dramaturgiai ötletek Keszég László rendezésében ütősek s mindehhez Járó Zsuzsa színészi teljesítménye bravúros. Egyszóval nem tudjuk magunkat kivonni a látottak hatása alól. És ez benne a legszörnyűbb.
Az előadás a MASZK Egyesület (Szeged), az Orlai Produkciós Iroda és a FÜGE együttműködésében jött létre.
