Csehov: Ványa bá / Weöres Sándor Színház / Vidéki Színházak Fesztiválja – Thália
Miközben mi a világvégét vizionáljuk, Csehov elnézőbb a létezéssel. Nála a régi helyébe egy új világ jön, mit jön, már ott is lapul, csak éppen jóval fantáziátlanabb, kegyetlenebb és prózaibb mint a régi…
„Részemről lemondtam a boldogságról.”
Indít Tyelegin valahol az elején és aki látott már valaha Csehovot, gyaníthatja, hogy ebben a történetben még így is az övé a legvonzóbb életmodell. Bár az esküvő napján elhagyta az asszony (lelépett a szeretőjével), valami mégis megmaradt közöttük. Egy hamvába holt érzelem emléke és a jóérzés, hogy élethossziglan támogathatja.
Az otthonosság érzése, amelyre mindig rátalálunk Csehov otthontalan lelkű figuráiban, ezúttal is átsugárzik a történeten. Hatalmába kerít a nosztalgia, amelyet Csehov alakjai a múlt iránt táplálnak és a jövőbe vetett, bár egyre lankadó hit – a vágy egy biztonságosabb, kiszámíthatóbb létezésre.
A sztori maga, Csehov Ványa bá címen újrafordított sztorija (ha szólhat valamiről elsősorban) elsősorban az öregségről szól. Elveszett öregekről és korai öregségre ítéltetett fiatalokról. Mindent belengő öreges szplínről. Elveszett, elvesztegetett érzelmekről. A szerelem korai haláláról. A szenvedély kiélésének a lehetetlenségéről, az egykedvűség alatt rejtőző, görcsösen visszafojtott, majd hisztérikusan kilökődő érzelmekről… Ványa bácsi, az idős édesanyja, valamint elhalt nővérének leánya, Szonya a városban élő öreg professzor, Szonya apjának boldogulásán fáradozik éjt nappallá téve a birtokon. Az ő boldogtalanságuk az ára a kétes értékű tudományos munkáiba temetkező Szerebrakov és ifjú felesége boldogulásának. Kudarcos életprogram, kudarcos napi létezés. Ezt vonja jótékony bűvkörébe Csehov fájdalmasan melankolikus, valamiképp mégiscsak vonzó érzelmi világa… S innentől akár benne is hagyhatjuk a sztorit a felszínen békésnek tűnő orosz vidéki mocsárban, hisz úgy is a (mindenkori) mának szól. Az emberi psziché mélyében zajló folyamatok, mindennapi viszonyaink tűpontos föltérképezése teszik örök érvényűen modernné.
És ha hiszünk Csehovnak, nem lehet nagyot tévedni.
Amíg a szombathelyiek előadását rendező Réthly Attila hagyja Csehov modernségét érvényesülni, addig jól elvan a történet, amint rápakol valami tőle távolit, látszólag oda nem illőt, megbicsaklik… A nézőtér jelentős dramaturgiai pontokon való megszólítása csak simán didaktikus (mélyen a nézők szemébe nézve, miközben a nézőtér kivilágosodik), a hordozható kisrádió (időben félúton Csehov és közöttünk) s a végén előkerülő laptopok (…megérkeztünk a mába) valamint egy addig háttérben maradó földgömb fölrobbanása viszont már erőteljesebben igyekszik a szánkba rágni valamit.
Ennek jegyében születik az utolsó kép is. Ványa bá és Szonya (az örök Ványa bá meg az örök Szonya) mint a létezés mindenkori lúzerei, visszasüppedve a megalázó napi létezésbe, a professzorék viharos távozása után rendíthetetlenül skríbolja tovább a birtok éves elszámolását. Kézzel, laptopon, végül már érintőképernyőn. És ez így is marad, ameddig a világ világ, de legalábbis ameddig föl nem robban az íróasztalon lévő glóbusz.
Ám miközben mi kényszeresen a világvégét vizionáljuk, Csehov elnézőbb a létezéssel.
Ő egy adott kor lassú, fájdalmas elhamvadását mutatja – empatikusan belemélyedve figurái lelkivilágába. Nála a régi helyébe egy új világ jön, mit jön, már ott is lapul, csak éppen jóval fantáziátlanabb, kegyetlenebb és prózaibb mint a régi… De bárhogy is, egy történet modernségét nem feltétlenül az obligát laptop jelzi, sokkal inkább a szóhasználat (fordító: Hamvai Kornél), a gondolkodásmód újszerűsége, az, hogy a sztori a fejekben lezajlott radikális változások ellenére is korszerű marad.
Ebben az időtlenné tett környezetben a figurák kézzelfogható realitása a legmegbízhatóbb kapaszkodópont.
Közülük is a fiatal nők vágyának tárgya, Bajomi Nagy György Asztrovja a legerőteljesebb. Alkatra olyan, mint Harag György 1981-es újvidéki, hasonlóan rövidre húzott Ványa bácsijának korpulens orvosfigurája. Mackósan vonzó, távlatokban gondolkodó, ugyanakkor érzelmileg zárt, sérelmeit alkoholba fojtó típus. Ezzel együtt sistereg körülötte a levegő. Mertz Tibor reménytelen szerelmet dédelgető Ványa bája egy kedélyeskedő ugrabugra, akinek abban rejlik a tragédiája, hogy bárhogy is szeretné, képtelen magát komolyan venni. És ott a „nagy kizsákmányoló”, Trokán Péter nyavalygó öregemberre vett Szerebrakovja, aki fiatal felesége mellett egyenesen matuzsálemnek tűnik. Ehhez képest elég elgondolkodtató, hogy az anyósát játszó Vlahovics Edit nem akar (mer/tud) a szerepéhez öregedni. Vojnyickaja a veje iránt érzett vonzalom meghatóan groteszk megnyilvánulásaként a végén menyasszonynak öltözik. Csak épp a kontraszt hiányzik a ruha és a figura kora között.
A kontraszt, amely líraivá avatná a gesztust.
Nagy Cili Jelenája minden ízében olyan szép, mint ahogy állítják róla. Maga a kiüresedett szépség. Ám néhány megejtő gesztustól eltekintve jobban érdeklik a szépség keservei, mint a figurából áradó végtelen üresség miértje. Ellentétben Hartai Petrával, aki nem csupán a csúnyácska Szonyát mutatja, de vele egy világot is, amely minden jó szándék ellenére szép lassan kiüresedik. Jó nézni, ahogy Orosz Róbert Tyeleginje a háttérből követi az eseményeket. Dada híján ő az, aki minden sutaságával együtt egyfajta rég elvesztett biztonságot sugároz a kozmikus bizonytalanságban.
Merthogy dada nincs. Kihúzva. Ez a világ nem pesztonka.
És nincsen kert se, csupán a kopott falak, a bizarr bútorok, a soha nem használt zongora. (Díszlet/jelmez: Takács Lilla.) Pontosabban a kert helyett a színpad elején egy farönk. Hasznos darab. Ha valamelyik figura haragra gerjed, fogja és a mellette heverő baltát dühödten belevágja. Elgondolkodtató mozzanat. Mintha ez a vissza-visszatérő aktus egy későbbi Csehov-darabra kínálna megoldást. Mintha nem szorgos emberkezek, hanem a temérdek háborgó indulat, a tehetetlen düh és az elfojtott szenvedély vágná ki a békés múlt jelképét, a cseresznyéskertet.
Akárhogy is, a szombathelyi társulat kortalan bája megindítja a nézőt. Óvatos letargiába hajló világlátásuk friss és egyedi. Izgalmas a Csehovjuk is. Mert Csehov az Csehov. Megannyi haldokló történelmi korszak, elhalt érzelmek, lágy nosztalgia és lelket felőrlő melankólia…
Mindent egybevetve szép este.
*
A Ványa bá a legjobb előadás díját nyerte el a Vidéki Színházak Fesztiválján.