Dömötör András / AlkalMáté Trupp / Jurányi Inkubátorház
Maga az ötlet elsőre hülyének tűnik. Legalábbis, ha őszintén gondoljuk. Ki mutatná meg szívesen önmagát a gyengeségeivel együtt. Hát, ők. Mondván: a gyengeség maga az ember.
Dömötör András
„…A helyzet rendkívül ostoba és torz. Az egyik oldalon butaságot látok, a másikon félelmet és görcsösséget, bénultságot mindkettőn. Egészségtelennek látom az egészet. Ez nyilván nagyban befolyásolja azt is, ami velem történik. Az, hogy német nyelvterületen alakulnak jelenleg a munkáim, bizonyos értelemben szükségszerűen fakad a helyzetből.”
(D. A. a mai magyar színházi szakmáról – divany.hu)
Igen. A Dömötör András jó előadás. Az (úgymond) legendás Máté-Horvai-osztály jó pár éve összeállt, hogy megvalósítsák Máté Gábor ötletét. Ahelyett, hogy mindenféle huli-buli világirodalmi művel próbálnának önmagukról beszélni, mutassák meg pacekba a tehetségüket. Évről évre kisorsolják egyiküket, az ő neve fémjelzi a róla szóló előadást. Maga az ötlet elsőre hülyének tűnik. Legalábbis, ha őszintén gondoljuk. Ki mutatná meg szívesen önmagát a gyengeségeivel együtt. Hát, ők. Mondván: a gyengeség maga az ember. Tessék, találtak hozzá filozófiát. A színháznak meg amúgy is mindegy. Minden alapanyagot bekebelez és, teszem hozzá, égig repít, ha ennyi tehetséget formában talál.
A Dömötör András jó előadás.
Az van, hogy szépen belemászunk D. A. (színész, rendező, a sorrend tetszőleges) fejébe, mint John Malkovichéba anno a filmben, és szép lassan elkezdjük fölmérni, mi minden történik ott. Fölfejtjük a rétegeit, kezdve a gyerekkorral. Olyan ez, mint egy családállítás. Az is. Keretnek ezúttal ezt találták ki, és innentől üt. Az az anyád, ez az apád, és most kérdezd meg szépen, miért hagyott el négyévesen, mi a fenéért kellett neki meghalni…
A Dömötör András jó előadás
A munkamódszer (az előadást nagyjából tíznapos, intenzív próbaidőszak előzi meg, ötleteket dobunk be, különböző csoportok félrevonulnak próbálni, majd megnézzük egymás jeleneteit, és kritikát mondunk) önmagáért beszél. Így születik az az összetett és szövevényes szerkezet, amely ide-oda tekereg, mint az agy tekervényei. Mi pedig egyre inkább belelátunk a működésébe, fölfedezzük D. A. gondolkodásának rejtelmeit, végigkísérjük, hogyan hat rá a valóság, ő pedig a valóságra. S ily módon (óhatatlanul) az utóbbiról is megtudunk valamit.
Ezzel együtt mesél magáról az egész közösség. Van-e látványos változás, merre tartanak épp, mit vállalnak be és mit nem, melyik szerep, anyám, nagyanyám, szerelmem, vagy éppen D. A. melyik énje talál rájuk. Mert D. A.-ból itt sok van, miközben ő maga egyszeri és megismételhetetlen. A játék konstruált valósága így játszik el magával a valósággal, akár egy legózó gyerek. Szétszedi, újraépíti. Nem más ez, mint egy hosszú évek óta tartó valóságshow, amely műfaját tekintve a valóság és a fikció határán mozog. Valóságshow, amely mély közösségi tartalmakat közvetít, miközben egyéni sorsok csillannak meg egy-egy gesztusban, mozdulatban. (Beszédes az is, hogy ki nincs itt.) Valami, ami személyes, ugyanakkor közérdekű. Sikerül azzá tenni. Tudjuk, ők az a bizonyos Y generáció (nagyjából velük indult), a digitális forradalom szülöttei, rég nem gyerekek már, a kis Zék szülei, érdekes, hogy így harmincöt-negyven között mit látnak meg magukban és maguk körül, s hogy a világra nyitott ifjúságukat sikerül-e a rájuk mért tehetséggel akár örök időkre meghosszabbítani.
A kor színpadra idézett magatartásmintáiban ott lapul a társadalomkritika
A családállítás mentora, Járó Zsuzsa például egy egész világot hoz be már rögtön az elején. Az együttérzésbe burkolt rezzenéstelen érzéketlenséget, mint modus vivendit, amely az individualista társadalmak csúnya hajtása, s amely alattomosan burjánzott szét a mi tájékunkon is. (Kovács Patrícia árnyalja majd tovább ugyanezt a „reklámblokkban”.) Akárhogy is, a kor színpadra idézett magatartásmintáiban ott lapul a társadalomkritika maga. Ha akarják, ha nem. (Gyanítom, igen.) Plusz ott vannak a legók, amelyek állandó jelleggel átstrukturálják a teret, meg a palacsinta, amelyet a kis Andris didaktikus célzattal soha nem kapott meg. És akkor itt halványan elgondolkodhatunk, hogy miként fejlődik egy személyiség és mivé is tesz a hiány mint olyan. Ezúttal konkrétan a palacsinta hiánya…
„Vettem egy könyvet és elkezdtem olvasni. A világ legcsodálatosabb nyelvén.”
Mondja egy ponton a főhősünk némileg általánosítva. De nem emeli föl az ujját makarenkói módra, bár Máté Gábor tanársegédje a színművészetin, s valahogy el is vész a mondat, elporlik, semmivé lesz, hűlt helye sem marad. Hogy aztán a fejünkben előkerüljön újra és az utolsó, ’menni vagy maradni’ dilemmázós nagyjelenetben villogni kezdjen, mint egy színházi hirdetőtábla a West Enden.
Gál Kristóf, Péter Kata Fotók: Dömölky Dániel
És megszületik a dráma is.
Az igazi dráma, mondjuk így, a csehovi, megbúvik valahol a sorok között, a kisjelenetek nagy ívű sodrában. Nem, nem a nagymama halálára gondolok, mely a mindenkori nagymamák mindenkori halálát konkretizálja Jordán Adél mindent elsöprő végvonaglásában. Nem. Korunk tragédiája az ajándékozós jelenetbe van belebújtatva, mikor is a szerelmes Péter Kata Vajda Milán Dömötör Andrásának vesz ajándékot, de az nem tud mit kezdeni az ajándék (egyszerre konkrét és univerzálissá tágított) fogalmával. Nem tud elfogadni.
Létünk tragédiája, persze, itt is, ott is fölbukkan. Átszövi a nevetést, ott rejlik Szandtner Anna temetés utáni „nagyáriájában’, továbbá Leonard Cohen adott helyzetre aktualizált, kultikus Hallelujájában; sírunk és nevetünk rajta, miközben az állatkerti Máté Gábor-paródián inkább csak röhögünk ezerrel, úgy, ahogy kell. Méltósággal.
És végül eljön a menni vagy maradni közügyi magántragédiája. Berlin, és fölötte az ég. Hm. Úgy tűnik, kék. Legalábbis az itteni káoszból nézve… Az előadás végén Czukor Balázs még énekel egyet. Keményen, határozottan, vadul. A német színházat idézi. És ez már olyan stílbravúr, olyan összetetten leheletfinom válasz az előző jelenetben fölvetett dilemmára, hogy zsigerből beleborzong mindenki. Akárhogy is, az AlkalMáté Trupp Zsámbékról immár a Jurányiba költözött produkciójának mintha most sikerült volna fölkavarni a mai magyar színház állóvizét. Jó ómen a következő évadra. És egyébként is.
A Dömötör András jó előadás.
(Mellette zajlik egy másik produkció is. Már aki a helyéről rálát. A címe: Máté Gábor. Az ő rendezői tekintete enyhe takarásban, a széksorok mellől kíséri végig a színpadit. Látszólag nem reagál semmire, de még a sötét sem rejti el teljesen arcának alig látható rezdüléseit. Jó az is.)
