Darvas Iván: A Darvas / Örkény István Színház
Darvas Iván még mindig úriember, jegyezte meg anyám elismerően jó három évtizeddel ezelőtt, miután hazaértünk a Vidám Színpad Imádok férjhez menni előadásáról.
Darvas akkoriban a hetvenhez közeledett, és imponáló játékbéli eleganciával lépett át a könnyed műfaj területére. A színész jelenség volt a néhány évvel azelőtt magunk mögött hagyott Kádár-rendszerben. Szerepein keresztül családi, közeli ismerősünk volt, míg más színész nem. A csendes, de masszív ellenállást jelentette, miközben reflektorfényben maradt. Hiába került börtönbe az 1956-os forradalomban betöltött szerepéért, hiába végzett később fizikai munkát, tiltották el a színpadtól, majd helyezték a Miskolci Nemzeti Színházba, később a József Attila Színházba, fokozatosan magára talált. A nagy nőcsábász a harmadik házasságáig nem vetette meg az alkoholt. Kallódott a 20. század közepének kaotikus politikai viszonyai közepette. Ám a színpadon mindig a maximumot nyújtotta a nyughatatlan művész. A Vígszínházban aztán otthonra lelt és tehetsége régi fényében ragyogott, sőt új színekkel gazdagodott.
Az Örkény István Színház Stúdiójában Gálffi László stílusosan monodrámában idézi meg hajdani kollégáját és mesterét, akinek az Egy őrült naplója volt a legnagyobb színpadi sikere. Az előadás alapja Darvas Lábjegyzetek címmel megjelent önéletrajza. A szerző sikerrel rehabilitálja a mindenkori szöveg örök mostohatestvérét, a lábjegyzetet. Köztudomású, hogy ezeket a részeket vagy el sem olvassuk, vagy ha igen, akkor kényszeredetten átfutjuk. A kisbetűs, lapalji jegyzet ugyan azt az aggodalmat kelti a befogadóban, hogy hátráltatja az olvasást, mivel ritkán ad annyi és olyan információt, hogy érdemes legyen bajlódni vele. A Lábjegyzetek esetében azonban más a helyzet. A megjegyzések a lap alján nemegyszer legalább annyira érdekesek és informatívak, akár a főszöveg.
A Darvas című előadás felütéseként a szövegkönyvet olvassa Gálffi-Darvas. Sütő Anikó súgónő veszi el a példányt az előadásra készülőtől. Mozi, vagy még inkább színház nézőterén vagyunk, hiszen Darvas Iván a filmet alapjaiban a rendező művészetének tartotta. A Liliomfi főszereplője színpadi színészként határozta meg önmagát. Gálffi találóan idézi meg külsőleg is Darvast. Jellegzetes a jobbkéz visszatérő mozdulata. Az ujjak lazán simítják hátra a hajtincseket. A karok nagy kényelmesen a két oldalsó szék támláján nyugszanak. Elegáns, mégis fesztelen. A zakó passzol visel farmerhoz, nemkülönben a nyaknál kigombolt fekete ing.
Gálffi és a próbákat vezető Mácsai Pál jól érzi az alapszöveg drámai csomópontjait. Darvas könyvének íróilag legjobban megoldott része az őr és a fogoly kettőse. Az egyszerűen körülírható, börtönbéli helyzet az előadás legemlékezetesebb része, mert a kínzó és kínzott ambivalens kapcsolatáról, valamint a kontroll nélküli hatalom megéléséről mesél árnyaltan.
Gálffi László fotó: Horváth Judit
Két színészi habitus, Darvas Iváné és Gálffi Lászlóé egészíti ki egymást a jelenetben. A két, hol ellentétes, máskor egymásba simuló stílus ad ki egy egészet. Darvas neurotikus, hevesen átélő színészi lénye működteti a fogoly nemegyszer blaszfém, provokatív belső monológját. Darvas, a sebes beszédű túlélő nem ismer erkölcsi korlátokat sem, ha sorsának esetleges jobbra fordulása a tét. Még a testét sem rest felkínálni az őrnek nagy célért, kínjai enyhítéséért. Darvas átvitt értelemben a szövetségesévé, még inkább a cinkosává teszi a közönséget. A gyötrésben oly kitartó őr pedig minden tapasztalati tudását beveti annak érdekében, hogy áldozata a lehető legrosszabbul érezze magát zárkájában. Akkor nyit rá, amikor az éppen a nagydolgát végzi. Sokszor egymás után mosatja fel vele a cella padlóját. Darvas szövege nagyszerűen adja az őrület határát súroló monotóniát, miközben ezzel párhuzamosan belső monológot is olvasunk. A lobogó szenvedély és a külvilág irgalmat nem ismerő szenvtelensége szépen összeér Gálffi játékában.
A fogvatartott nincs már messze az összeomlástól, legalábbis attól, hogy kezet emeljen az őrre. Aztán rádöbben a fogoly arra, hogy éppen ez az, amit a smasszer akar, mert onnantól még súlyosabb dolgokkal (lenne) vádolható az elítélt. Ezért az utóbbi megpróbálja a színházat segítségül hívva megismerni a másikat. Eleinte csupa kérdés a bizonytalanul tapogatózó Gálffi-Darvas, ahogyan a szerepére készülő színész is a próbák kezdetén. Apró információmorzsákból, következtetésekből épülnek a silbak karakterének mozaikkockái. Milyen ember lehet az őr? Vajon házasságban él? Mit szokott reggelizni? Vannak-e gyerekei? Milyen a kapcsolata a feleségével? Melyek a legjellemzőbb szokásai? Mire Gálffi-Darvas eljut a lehetséges válaszokig már uralja az elvileg számára kiszolgáltatott szituációt, éppen úgy ahogyan a színész teszi szerencsés esetben a leendő szerepével. A közönség némi empátiát érezhet az őr iránt is, amely komoly színészi bravúr.
Amíg Darvas a fogvatartott lázadó énje, addig Gálffi tárgyilagossága a kifelé mutatott én. Utóbbi haptákba vágja magát, és akárhányszor is jelent egymás után. Készen áll elviselni a mégoly embertelen börtönkörülményeket is. Gálffi fő színpadi eszköze a szenvtelen távolságtartás. A hányaveti elegancia egy vagány és ösztönös művészé. Gálffi színészetének líraisága a humor felé mutat. Játszhatott királyt és herceget még sem a drámai konfliktusok a voltak fontosak, hanem a lekerekítettség hűvössége. Nem fenyegető uralkodó, inkább nyugtalanítóan kiismerhetetlen, aki megközelíthetetlen, fensőbbséges magányából szemléli a többieket. Most, Darvas Ivánként nincs az az egzecíroztatás, amely megtörné, még a kübliürítés közben is úriember marad. Amint törhetetlen maradt az emlékezetes II. Edward, angol király címszerepében, még akkor is, amikor a kínzás részeként a zsákruháján emberi ürülék nyomai látszottak. Gálffi sohasem érkezik lehengerlő energiával, most sem teszi, fokozatosan kerül hatása alá a publikum. Ahogyan élővé és közelivé teszi a múltat. És Gálffi ezúttal is nagyon tud mesélni. Az írott szöveg nem is annyira humorosnak tűnő részeit poénosra varázsolja.
jelenet az előadásból
A néző arra vágyik a színházban, hogy szellemileg megerőszakolják. Vagány és határozott kijelentés ez Várkonyi Zoltántól, a Vígszínház egykori legendás színész-rendezőjétől. Darvas idézi könyvében mestere elgondolkodtató esztétikai elvét. A jelen produkció nem ilyen, de magával ragadó időutazást élhet meg nagyérdemű az Örkény István Színház Stúdiójában. A Darvas történetei nagyszüleink, szüleink emlékein keresztül egy közös magyar családi legendáriumba illeszkednek.
