A Csókos Asszony Lovagjai – Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház, Trafó
A Csókos Asszony Lovagjai című operettgála iróniában, önkritikában, groteszk elemekben gazdag rendezés.
Fotók: Kosztolányi Dezső Színház
Minden munkavállalónak, így a színészeknek is van joguk elmondani, ha nem elégedettek a vezetőséggel, a munkakörülményekkel, vagy ha panaszuk van bármilyen, a munkahelyüket érintő intézkedéssel kapcsolatban. A felszólalás jobb esetben kulturált keretek között történik, elfajzott helyzetben lázadás, sztrájk törhet ki. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház tagjai ez utóbbi ponthoz érkeznek meg. Rendes színjátszást, meztelenkedéstől és nemi szerv mutogatástól mentes, igaz(i) magyar előadásokat követelnek (most éppen) a Trafó színpadán. Urbán András pedig megadja nekik. A csókos asszony lovagjai című operettgála iróniában, önkritikában, groteszk elemekben gazdag rendezés.
Velünk szemben, egyszerű tréningruhában sorakoznak fel a panasztevők. Búbos Dávid, Dedovity Tomity Dina eh., Fülöp Tímea, Horváth Blanka eh., Kucsov Borisz, Mészáros Gábor és Verebes Andrea együtt és külön-külön is kifejti véleményét, miszerint mennyire elege van az Urbán-féle rendezési stílusból. Meg a színházukból. Meg amúgy a rendszerből. Hogy mindig csak a kortársban, az aktuálisban edződött lelkük mennyire vágyna valami klasszikusra, például egy jó magyar operettre! És hogy mennyire jó lenne, ha a (magyar) közönség színészi játékuk és nem csak szélsőséges színpadi megnyilvánulásuk alapján alakítana ki róluk képet itthon és a Vajdaságban egyaránt! Tulajdonképpen érthető óhaj diplomát szerzett, régóta ott lévő vagy éppen frissen a pályára került színművészek részéről.
Szempontjaikat alátámasztván a társulat egykori tagokat – Béres Mártát, Nagyabonyi Emesét, Mészáros Árpádot és Mikes Imre Eleket – is meghív videókapcsolás útján a fórumra. Eltérő, de mindegyik beszédes módon reagál Urbán és a Kosztolányi Dezső Színház neve hallatára – nem kívánom itt lelőni a(z egyik) poént.
Miután a fórum nem jut dűlőre, a sérelmek kibeszélése és megfogalmazása nem hatja meg a folyton csak felnevető nézőt, az indulatok pedig egyre csak forrnak – a színészek kezükbe veszik az irányítást. Először is megmutatják meztelenségük jelmezében, hogyan is zajlik Urbánnál a próba. A későbbiekben Marina Sremac ennél csak elvetemültebb és csillogóbb ruhákat ad a színészekre. Urbán András önmagát sem kíméli a fekete humortól rendezésében, amikor Kucsov Borisz megformálásában saját maga személyiségét is színpadra viszi. Pocakkal, szófordulatokkal, hanglejtéssel és az Urbán-testhez igazodó „meztelen ruhával”.
A szabadkai társulat így, kimondott szerepek nélkül, önmagában is egy erős színészi jelenléttel és áldott humorérzékkel bíró társaság. A kb. kétórás előadást szinte szünet nélküli végig kíséri a nevetés – ez a szürreális, pikírt humoráról is ismert Urbán András munkájánál nem meglepő. Az sem újdonság, hogy a vajdasági színházi alkotó törekszik arra, hogy kétszer ne csináljon ugyanolyat egymás után. A Csókos asszony lovagjaiban a civilként is értelmezhető színészi megszólalások keverednek a megrendezett, erős teátrális gesztusokkal. Így nemcsak a jeleneteken, hanem voltaképpen önmagunkon is nevetünk, mert szinte képtelenek vagyunk eldönteni, mennyire igazak a látottak és hallottak és mennyire a színpadi lét okozta csapdának lettünk „áldozatai”? Vajon mennyi igaz az Urbán-paródiákból és mennyi a fantázia?
És még csak ezután indul – jobban mondva, szabadul – el igazán a gála! A habos-babos, a hagyományos operetthez szükséges, édenkerti díszlettel és a rámás csizmás és paszomántos szereplőkkel. A pajkos bonvivánokkal és a kacér primadonnákkal. És persze természetesen az operettjátszás aranykorát megidéző, de kortárs dallamsorokat is felvonultató zenei betétekkel! Szerda Árpád zeneszerző a hangzás mellett a dalszövegeket is jó érzékkel találja el: tűpontos ritmus, slágergyanús refrének, kemény, humorosan pofoncsapó szövegek.
Hibátlan felépítésben következnek egymás után a szólók, a duók, a triók és a kórusművek. No, meg a Fülöp Tímea koreografálta táncok, amelyek nem hiányozhatnak egy valamirevaló zenés műből. A magyar színház rendszerét, a magyar társadalom berendezkedését, a rendezőt és a szakmát is erősen kritizáló dalszövegeket remek énektudással tolmácsolja a Kosztolányi csapata. Én sem bírom abbahagyni a nevetést, miközben belül jelenetről jelenetre egyre mélyebbre és nagyobbat ütnek a dalokban megfogalmazott gondolatok, vélemények.
Felszabadító magunkon nevetni, felszabadító a végén megmosolyogni a kontextusát nézve groteszk, mégis nagyon elképzelhető molinók feliratait: le a kortárs színházzal! Csókos asszonyt mindenkinek! És társai. Ugyanebben a pillanatban az én fejemben pedig egy következő felhívás fogalmazódik meg: vegyen mindenki példát a bátor, merész és egyedi szabadkai színházi alkotókról!
És ezt nyugodtan vehetjük fenyegetésnek.
