Székely Csaba: Vitéz Mihály / Weöres Sándor Színház, Szombathely / Városmajori Színházi Szemle
16 éven aluliaknak nem ajánlott!
S amikor a német császár is megkapta, ami a császáré, a maga teljes prágai székhelyű, germán udvartartásával együtt, lassan észre kell vennünk, hogy amit látunk (nagy ellentmondásban az alcímben jósoltakkal), nem történelmi darab. Legalábbis Vitéz Mihály földbe döngölésén túl.
„Te olajokkal kenegetted a vajdának az ő hátát?
Ez csak egy példa vót ez.
Hülyébb példát nem tudtál vóna mondani?”
Székely Csaba: Vitéz Mihály
Bajomi Nagy György
Kiróni a megyei ösvényadót. Jobb nem jut eszébe Mihálynak, az erdélyi fejedelemnek, aki havasalföldi vajdaként már összekódisolta a török Portát, majd ugyanezt tette űkegyelmessége, Rudolf császár prágai udvarában, a pénz viszont köll a nagy, egyesített birodalomnak, itt a 16. és 17. század fordulóján, mikoron Románia hőse, a nép fiainak sorából fölemelkedő Vitéz Mihály a maga kupecként kitanult praktikáival egy nagyon rövidke történelmi pillanatra épp egyesíti vala Havasalföldet, Erdélyt és Moldovát…
Marad az ösvényadó.
A téma valóban izgalmas. Székely Csaba a szombathelyi drámapályázat díjnyertes darabjában ledönti a történelmi hős, Vitéz Mihály szobrát, aki a románok szemében egyet jelent Nagy-Romániával és mindennel, ami ehhez tartozik. (Másik hőst nagy bánatára a székelyek között nem talál, történelmileg ők is bedőlnek a csavaros eszű Mihálynak.) Ott vannak még, persze, a Báthoryak, az ájtatosan sunyító András, s az Erdély trónjára rendre visszakéretőző, zavaros nemi identitású Zsigmond, no, meg őfelsége II. Rudolf német császár, egy deheroizált kor antihősei, akiknek nimbuszát utókoruk Székely Csaba néven jegyzett drámaírója jól megtépázza. S mikor a német császár is megkapta, ami a császáré, a maga teljes prágai székhelyű, germán udvartartásával együtt, lassan észre kell vennünk, hogy amit látunk (nagy ellentmondásban az alcímben jósoltakkal), nem történelmi darab. Legalábbis Vitéz Mihály földbe döngölésén túl. Sekélyes korunk szomorú pamfletje napi humorba ágyazva. Savanyú látlelet, amelyben a szöveg szerzője a köznyelv mindennapi trágárságával jellemzi a közeget és a figurákat, mindezt úgy, hogy nem emeli irodalmi rangra korunk nyelvi szennyét (mint tette volt a Bánya-trilógiában). Meghagyja inkább a maga taszító, közhelyes, invenciótlan, hétköznapi formájában.
Mementónak.
Miután a nyugati civilizáció rájött, hogy a történettel mindent lehet, a posztmodern fogta és szétszálkázta a történeteket. Széttöredezte ezer szilánkra. Íme, most itt egy, ami csak látszólag töredezett. Valójában klasszikus egész. (Bele is került egyből a kánonba.) Lineárisan elvezeti a nézőt az elejétől a végéig. Ha alkalmasint mégoly bőbeszédű is. Van ez a messzi földön legnagyobb bunkó. Földúlja egész Erdélyt és fél Közép-Európát. Roncsolt nyelven bazmegol, vedel, zabál, kurvázik, ameddig a szem ellát, még a korhatári besoroláson is túl. Szóval, ami a csövön kifér. Aztán jön is, győz is. Látni nem nagyon lát, ahhoz szűkagyú, de vannak ösztönei és vannak tanácsadói. Köztük egy örmény. Elharcolászik Európa közepén, csata után történelmet hamisít, aztán meg szépen elbukik. Nem olyan nagy dolog. Láttuk, tudjuk, ismerjük. Csak addig nehéz kibírni.
Ám ez az európai vircsaft, ami körülveszi jobbról is meg balról is, az azért elég egyedi.
Szerémi Zoltán, Csonka Szilvia
Béres Attila beszántja sóval a színpadot. (Díszlet: Horesnyi Balázs.) A szombathelyi színház előadásának a rendezője, ha kell, belerak a szövegbe, valamivel invenciózusabbá teszi a mindennapi nyelvroncsolást (A multikulturális k…va anyád!), alulöltözött lányok rúdtáncos vonaglását mutatja lakodalmas zenére, Mihályt jakuzziban áztatja, leharcolt atlétáját aranyöltönyre cseréli, majd véres fehér ingre, hogy azért sajnáljuk (jelmez: Pilinyi Márta), a német udvarban mindenki Angela Merkel kéztartásával közlekedik, az örmény Petrosz jól szabott öltönyéhez márkás női táskát hurcolászik, a Mihály legyőzésére küldött, hírhedett Basta pedig nem más, mint maga a Terminátor. Ilyesmi…
Fotók: Mészáros Zsolt, Weöres Sándor Színház
Az eredetileg ötven, később huszonkét szereplősre rövidített darabot Mihály cipeli a hátán. Bajomi Nagy György legnagyobb erénye hogy a taszító figura teljes emberi mivoltát mutatja. Miközben mondatkezdő, obligát trágárságokból kezdi el fölépíteni (e tekintetben nem is változik), élveteg Mihálya nincs híján a férfibájnak. Amúgy egy közhelyes alak, elhatalmasodó, alpári hatalomvággyal, akit veleszületett manipulációs hajlama emel nem mindennapi magaslatokba. Nagy szerencséje a kultúrája. Pontosabban a kulturálatlansága. Amit magával hozott. A durva, alpári közeg, amelyen szocializálódott. Ily módon ugyanis megérteti magát a hozzá hasonlókkal. Személyes pechje, hogy végül egy entellektüel győzi le. Az örmény kém. A legközelebbi embere. Mertz Tibor Petrosza kézitáska nélkül is mai politikus. Méghozzá árnyaltan az. A többiek vicces alakok.
Jelenet az előadásból
Némelykor megcsillannak (mint Avass Attila hóhéra), máskor meg elvesznek a sziporkák között.
Az igazsághoz tartozik, hogy a szabad tér gyaníthatóan nem tett jót az intimebb közeghez szokott előadásnak. Fülledtebb, melegebb színházba való darab. Nem jókedvünk borzongós nyarán éledezik.
