A Baal Kecskeméten és a Pesti Színházban
Pár héttel a Kecskeméti Katona József Színház január eleji bemutatója után a Pesti Színház színpadán is közönség elé került Brecht legelső drámai műve. Kecskeméten Zsótér Sándor rendezte az Ungár Júlia által fordított részleteket, Pesten Horváth Csaba állította színpadra Forgách András szövegváltozatát.
Nagy Katica és Kocsis Pál Fotó: Walter Péter
Ibolyaszín ellenfényben
Fejenálló fenyőfák tűpárnás lombozata sorakozik a lila alkonyatban. Ambrus Mária díszletét látjuk a Ruszt József Stúdióban. Baal, a keselyű-ember, közöttük repül az időben, de ha más szögből látjuk, csupáncsak hason fekszik egy viharvert harmónium tetején. Hát persze! – mondja és érzi minden pillanatra, ami a törvényenkívüliség áldatlan, ám gyakorta sikeres működését igazolja. Marcangol, zabál, öl és ölel, elvesz és elhagy, énekelget és kunsztokat mutat be a publikumnak és saját magának, majd magára marad és meghal. De minden ízlik neki. Tán még a halál is.
Hogy költőnek milyen, s hogy művésznek tényleg művész-e ez a nagy étvágyú férfi, az nem derül ki sem a darabból, sem az előadásból, de hogy fogyasztónak óriási, az biztos. Ő aztán tudja, hogyan működik a világ, s benne az ember. Bármerre jár, akkora a menetszél körülötte, hogy fölkapja az útjába eső apróbb teremtményeket, akik aztán vagy elperegnek a közeléből vagy minden értelemben alákerülnek a rettentő varázsnak. Baal bűvereje a gáttalanul és maradéktalanul megélt pillanatból adódik. Érzékeinek fogadókészsége emberfeletti, nem tud nem találkozni az elébe sodródókkal, nem is tér ki semmi elől, s bármit tesz, nem érzi bűnösnek magát. Az ég és a fák szépsége, a pálinka kortyolása, a fehér csípők érintése, szóval a mindennapi életélmény hozza olykor alkotói izgalomba. Malac nótákat énekelget, és ha kedve tartja, mutatványosként működik. Habzsol és iszik, s bár nem fizet, tudja, eljön a vég. Ha az nem jönne, ráérne erre-arra, de a záróra folyton közeleg. Asszonyait elhagyja, szerelmét, a férfitársat, féltékenységből megöli, s a várható büntetés elől végül az erdőbe menekül. Már csak vonszolja magát, de még élvezi a rothadás mámorát. S ha netán egy dögmadár kinézte volna már a tetemét, lesz meglepetés. Maradék erejével elkapja a támadóját, s ilyenkor Baal – keselyűt vacsorál.
A sokváltozatú darab, mely Robert Brustein szavai szerint „Büchner eksztatikus képeit ötvözi Wedekind cinikus közönyével”, újra és újra kihívás elé állítja a színházi alkotókat. Kecskeméten van Baal. Kocsis Pál játssza. Hatalmas termete, tenyérnyi lyukakkal szabdalt fekete trikója (Benedek Mari jelmeztervezői találmánya) hozzásegít bennünket ahhoz, hogy elhiggyük, „minden állat komolysága az övé”. Nagy alakítás ez, melyen átüt az a földszagú, természeti erő, ami előtt – épp száz évvel ezelőtt, mikor az első változatot pár nap alatt papírra vetette – a húszéves szerző is leborult.
Bölcs alakítás ez, melyet az előadás delikát dramaturgiája egyrészt lehetővé tesz, másrészt kiemel: kétszer mesélik el az életeseményeket. Az első rész az 1926-ban rögzített, követhető cselekményű formát választja ki a sok átdolgozás közül. A második részben, mely az 1918-as és 1919-es változatokat használja, Baalnak módja van követni fiatalkori önmaga akcióit, lehetősége van – hümmögve és bámulva – újraélni fájdalmait és örömeit, s megismételni szörnyű bűneit. Az arcára kiülő, végső tanulság nem változik: Hát persze…
Johannest, a tanítvány-lelkületű ifjút Zayzon Zsolt játssza, de később látjuk őt a fiatalabb Baal szerepében is. Eckartot, a fiúszeretőt, Orth Péter alakítja. Különösen szép Csombor Teréz Emilie-je, ez a vágyainak kiszolgáltatott, reménytelenül szerelmes asszony. Megrázó és erős figura lett a Danyi Judit által alakított Anyából, s több mint figyelemre méltó az egyszerre gátlásos és odaadó Johannát játszó Nagy Katica e.h.
Orth Péter és Kocsis Pál Fotó: Walter Péter
Van a produkciónak egy önironikus, rendezői időutazás jellege is: feltűnnek a hajdani Zsótér-előadások pillepalackjai és harsogó színű műanyagvödrei, jelezve, ez itt akármi, ami nem fontos, képzelj helyette bármit. Fontosak viszont a szétrepesztett textilek, a héjastul föltépett, csorgó levű, szétmarcangolt narancsok, a mindvégig érzékelhető „testi iszonyat” állapota, s fontos az összegző emlékezést lezáró, utolsó felkiáltás: „Nem akarok több nőt!”. A tárgyakkal való színészi kapcsolatteremtések láncolatát egy ideig rejtvényfejtő kedvvel követi, majd elejti a néző. S minél előbb, annál jobb, több erő marad a míves szövegre figyelni. Zenei munkatársként Szegvári Júliát tünteti fel a színpad, neki köszönhetők a jelenetek hangulatát megtámasztó, takarékosan alkalmazott hangzatok.
A mimetikus kórussá szervezni próbált sznobok és más köznépek csoportja – a gyermeki csúfondárosságú koreográfia és minden érzékelhető színészi odaadás ellenére – nem ütőképes effektus. Ahhoz, hogy ez működni tudjon, az irodalmi alapanyagnak is erősebbnek kellene lennie. De az olyan, amilyen. Egy nagyon fiatal ember munkája, amit alkotója aztán egész életében megpróbált alakítgatni. Nem könnyű az ifjúi hübrisz írói hányavetiségét utólag helyrehozni. Jelentős türelem, s némi beavatottság szükséges az előadáshoz. De aki látja, miként „repül” Kocsis Pál hunyorgó Baalja a fekete fenyők árnyai között, nem fogja elfelejteni.
Súlypróba
A Vígszínház mostani Baal produkciója egy félig kész főiskolai vizsgaelőadás terheléses kísérletének benyomását kelti. Olyasmi, amin látszik, hogy minden felvonultatott alkotó rendelkezik valamifajta – s nem is jelentéktelen! – tehetséggel, de ezek az erők, bár valami mást nagyszerűen tudnának képviselni, most nem tudnak találkozni egymással.
Forgách András nyelvi frissességéhez és Horváth Csaba motorikus fantáziájához kétség nem férhet, bár velük szemben talán nem érvényesült eléggé Perczel Enikő dramaturgi ereje. Méltánylandó a színházvezetés kertészkedő gondoskodása. Eszenyi Enikő, aki a Vígszínház Háziszínpadán – Kaszás Attilával Baal és Alföldi Róberttel Eckhart szerepében – 1995-ben rendezett emlékezetes előadást e darabból, meghívta vendégrendezőnek Horváth Csabát, hogy csapatának ifjai gyakoroljanak egy, a színházuk alapstílusától különböző, mozgásalapú színházi nyelvet. Talán csak időhiány miatt van, hogy ez a nyelv, bár tartalmaz jól fényképezhető koreográfiai „szavakat”, ezek a szavak nem állnak össze mondatokká. Ennél nagyobb gond, hogy a szövegek jó része civil hangsúlyokkal élő, poézist nélkülöző, sivár megszólalás.
Fotó: Dömölky Dániel
Antal Csaba bizarr díszletét hosszú oldalakon át elemezhetné egy szakdolgozat, bizonygatván, mily nyomasztó és félelemkeltő is odafönt a levegőben annak hol 8, hol 10, zsinórokon ingó, hűtőszekrény nagyságú, barna papundekli-doboznak a látványa, melyeket hol meglovagolnak, hol átlyukasztanak a játszók, míg végül mérhetetlen mennyiségű jégkása ömlik ki belőlük, recsegve és csillogva borítva be a talajt. Hogy mik ezek a himbálódzó óriáskockák? Amit csak ember akarhat: feladatok, emlékek, kötelezettségek, lelkifurdalások, s nem utolsósorban talányos, ám végül elszúrt lehetőségek. Alattuk hidegen világító, spirálcsövű, erősáramú óriásépítmény játssza a lámpa szerepét.
Az első elképzelések egyike talán az lehetett, hogy jöjjön létre egy erős zeneiségű, s az itt föllelhető muzsikus színészekkel szépen kivitelezhető produkció. Mindjárt kezdéskor egy vidéki kamarakórus unott karnagyaként látjuk vezényelni Baalt. Wunderlich József aztán hiába szólal meg sámánhörgésekkel ijesztgetve mindenkit, mindvégig egy zongorázni is tudó, magával elfoglalt, energiahiányos fiatalembert láthatunk csak benne. Az ő egészen más típusú tehetsége nem alkalmas Baal rettentő alakjának megjelenítésére. A zavart jelzi a szórólapon megjelenő, suta pózú fotó is.
Petrik Andrea és Wunderlich József Fotó: Dömölky Dániel
S mintha a vezető alkotók nem mindannyian ugyanabból a darabból indultak volna ki. Dobri Dániel olykor éteri szépségű zenéje egészen más világokban jár, mint ahová a szövegkönyv dramaturgiai útjelzései terelgetnék. Benedek Mari meg a lehető legegyszerűbb megoldást választotta: Baalra ráadott egy fölhajtott gallérú nagykabátot, ami azért láttatni engedi, amint a költő ihletetten a köldökét kapirgálja, a nőkre pedig sima, de ragyogó, ezüst, arany, kék, zöld és bordó színekben játszó estélyi ruhákat adott, melyek később ugyanilyen színű bikinikre cserélődnek.
Látunk egy tucat, akrobatikus gonddal kivitelezett szerelmi együttlétet, melyek kerülik a vágynak még az árnyékát is. Nem épül ki az Ember Márk által játszott Ekarthoz fűződő kapcsolat íve sem, nem igazi tetőpont a gyilkosság sem. Megható viszont Szántó Balázs Johannese, szívszorító Bach Kata Annája, s kellőképpen riasztó Majsai-Nyilas Tünde anyafigurája. Tisztességgel igyekszik dolgozni mindenki, az egész játék alapvető végiggondolatlanságán viszont színészileg nemigen lehet segíteni. Iskolagyakorlatnak, testi fejlesztésnek kiválóan megfelel az este. De a közönség egy része menet közben elmenekül.
