A szöveg halála, avagy 33 vágtató rémálom

|

33 álom / Örkény Színház

Kezdődik mindez a színházművészet kultikus szövegeinek rituális öngyilkosságával. A zsinórpadlásról egy megzavarodott rendezőfigura nyakába zuhannak. Ezt követően a harminchármas szám asszociációs mezőjének sziporkázó gazdagságából is ízelítőt kapunk, Krisztus  éveinek számától kezdve a párhuzamosan futó Esterházy-darab ihlette minden egyéb számmágiáig.

Fotók: Horváth Judit

Bodó Viktor utóbbi rendezései olyan világba vezettek, amely gyakorlatilag lakhatatlan. Abba a verbalizálatlan ösztönlétbe, ahol  világunk agresszív használhatatlansága/elhasználtsága lecsapódik. Egy mocskos, szikkadt, testileg, lelkileg fertőző univerzumba, amelyben azért fölbukkan valami remény. Egy dalfoszlány, egy röpke pillanat erejéig mindent felülíró, tünékeny emberi érzelem, maga a zsizsegő, indaként tekergőző – ilyen, olyan – emberi lét…

Legújabb művében a rendező mintha beleragadt volna előző munkájába, a buñueli nagy mű, Az öldöklő angyal Stuttgartban elővezetett kortárs változatába. Abba a záróképbe, amely a gyilkos emberi ösztönök elszabadulása közepette a maga föl-fölzúgó kakofóniájával már elkezdte halálra zúzni az emberi beszéd dekódolható elemeit, miközben az emberi lét végső stádiumaként megjelenő bodói olvasat “nem a prózai színház, inkább a tánc, a mozgás, az életre kelt képzőművészet szabályai szerint” alkotja meg a színpadi akciót.

Valamivel erősebb empátiával azt is mondhatnánk, hogy az Örkény Színház 33 álom című előadása a stuttgarti produkció továbbfejlesztése. A bodói életmű adekvát folytatása. De fejlesztés helyett inkább egy már látott világkép kibontásáról beszélhetünk az elején említett témakörben. Ráadásul dupla csavarral. Az álom az álomban technikájával – feltéve, ha a művészetet egyfajta álomnak, a lét álomszerűvé sűrített valóságának tekintjük. Az Örkény stúdiójában futó Esterházy-darabbal (33 változat Haydn-koponyára) közösséget vállaló, annak néhány szereplőjét a nagyszínpadi előadásra kölcsön is kérő 33 álom Keresztes Gábor – erőteljes – zenei montázsára épül.

Ezzel együtt a látványnak sikerül felülkerekedni a zenén.

Kezdődik mindez a színházművészet kultikus szövegeinek rituális öngyilkosságával. (A zsinórpadlásról egy megzavarodott rendezőfigura nyakába zuhannak.) Ezt követően a harminchármas szám asszociációs mezejének sziporkázó gazdagságából is ízelítőt kapunk, a “krisztusi kortól” kezdve, arab imákon át, az Esterházy-darab címe ihlette, minden egyéb számmágiáig. Az álmok maguk egy zseniális működésű elme traumatikus, erotikus, posztapokaliptikus, motorikusan visszatérő, elektronikusan vezérelhető, hátborzongató rémálmai az élveboncolástól egy két méteres rúd leerőltetésééig egy női torkon. (Csipetnyi humorral előadott színházi trükk. Másodszorra már nem annyira vicces.) A tudat mélyéről előugró, szemünk előtt tovavágtató harminchárom rémálom mellőzi a jól körvonalazható  tartalmat. Megfejtésük nincs. Van, de erősen szubjektív irányba tolódik.

Elszabadult vízióhalmaz. Önostorozó, tébolyult lázadás.

Az emberi lét, a társadalom gátjait átlépő emberi természet ellen. Remény nélkül. A reményt talán a háttérben fel-felsikító zene és az a tény jelenti, hogy van még mód az alapvető jogaitól megfosztott létezést a művészet kifinomult, mindig megújulni vágyó, nemes formákra törő eszközeivel megidézni. Műfaját tekintve zsigerig ható látványszínháznak nevezném. Színház, amely a szöveg látványos lerombolásával, nyilvános kivégzésével rombolja le, építi újra önmagát. A szereplők száma huszonhét (nem harminchárom, viszont osztható hárommal), köztük hét egyetemi hallgató. Mondhatni, diplomavizsga a disztópikus jelenben. Gyakornokokkal és mesterekkel.

Színészvezetés jeles.

Látomások jellege OK. Bár elég durva.

Valósághoz való viszonya tetten érhető. A kulcsot még keresni kell.

A befejezésben látott visszajátszás-üzemmód nem rossz ötlet. De Tompa Gábor Kopasz énekesnőjében jobban működött.

Az ajtók.

A díszlet gyakorlatilag az a tizenhét ajtó, amely félkörben a színpadot keretezi. Kinyílnak, visszacsukódnak. Tizenhét könnyedén feltáruló válaszfal álom és valóság között. Rémálmaink könnyedén áttörhető gátjai. A tizenhét a harmincháromnak majdnem a fele. De csak majdnem.

CÍMKÉK: