100 mondat a zsarnokságról

|

Székely János: Caligula helytartója / Nemzeti Színház

Óriási térré nő, minden részletében fölénk kerekedik. Ott is van, ahol nincs. Miközben a benne rejlő kis terek külön-külön világokba vezetnek. Várjuk, hogy megnyíljanak előttünk.

Trill Zsolt        Fotók: Eöri Szabó Zsolt

                                    Az alattvalók

Kis türelmét egy polgárháború

Kilátása a végtelenbe nyújtja

A szobor nem fér be. Túl nagy. Caligula akkora szobrot faragtatott magáról, hogy nem fér be a leigázott Jeruzsálem főtemplomába. Bárhogy erőltetik. Az ötlet látványos, a látvány artisztikus, de gyakorlatilag megsemmisíti a dráma alapdilemmáját. A nagy kérdés (beviszik, nem viszik) megszűnik kérdés lenni.

Kezdettől tudjuk ugyanis, hogy a római császár szobra nem fog beférni a zsidó templomba.

Székely János drámája nem tud másról szólni, mint a zsarnokságról. A zsarnokság természetrajzáról. Át lehet szerkeszteni a szöveg hangsúlyait. Meg lehet mutatni, hogy Jeruzsálem római helytartója, minden ellenkező hajlama ellenére, hogyan lesz maga is zsarnok. Át lehet állítani ellenfelét, az isten létét egy intim pillanatban kifinomult eleganciával megtagadó zsidó főpapot, az elnyomók táborába. (Isten? Mi az? Egy szó…) Azt az istent, akinek a nevében a hatalmat gyakorolja. Le lehet vonni a következtetést, hogy az emberi nem menthetetlen. Egy morzsányi hatalmat is önnön érdekeinek a szolgálatába állít, rögvest a másik elnyomására használja. Ám ez nem ment föl egyetlen elnyomót sem. Az emberi nem zsarnokságra való hajlama egyetlen zsarnokot sem mentesít a felelősség alól.

Barakiás: Horváth Lajos Ottó

El lehet indulni a szövegből száz és száz irányba, de az mind a zsarnokságról szól.

Szász János rendezése 100 út az ismeretlenbe. Száz utat jár be, százfelé indul, mintha próbálná lerázni a szöveg koherensen egy irányba tartó tendenciáit, helyette fölvonultatni a benne rejlő összes lehetőséget. A fő sodor, Petronius belső útja, amely a zsarnoki hatalom végrehajtói mivoltától egészen a lázadás gondolatáig tereli, elsőrendűen nem a helytartó belső vívódásain át vezet. Sokkal inkább illusztratív folyamat, bármennyire is sikerül Trill Zsoltnak elkapni Petronius jellemfejlődésének kivételezett pillanatait. Horváth Lajos Ottó Barakiásának jellemrajza sem az inkriminált, önfeladó „istentagadásra” épül. Ügyes, meggyőző proteszt az egész figura. A lényében rejlő tragikumon túl a csűrés-csavarás művészetének fényes példája. Valójában Bodrogi Gyula Agrippa királya az, aki megjelenésével, hanghordozásával a legmélyebb tragikumot hordozza. Érzelmeink megragadására amúgy Petronius ártatlanul halálba küldött segédtisztjei (Kristán Attila, Bordás Roland) lennének elsőrendűen hivatva. Ennek érdekében még egy homoerotikusnak tűnő mozdulat is helyet kap, de azon nyomban jelentőségét is veszti. Nem vezet sehova.

Agrippa: Bodrogi Gyula

Az egyik legfontosabb főszereplő mindenesetre Vereckei Rita színpadképe.

Lehengerlően nagyvonalú tömény artisztikum. Fizikai mivoltában grandiózus, gondolatiságában evilágian töredezett. Óriási térré nő, minden részletében fölénk kerekedik. Ott is van, ahol nincs. Miközben a benne rejlő kis terek külön-külön világokba vezetnek. Várjuk, hogy megnyíljanak előttünk. De akárhogy is, a sokat ígérő díszlet tetszhalott. Akár Caligula műanyagfóliába csomagolt, abnormális méretű szobra, amely az egyik oldalról félelmetes, a másik oldalról pitiáner kivagyiságával tüntet. Egyszerre sokatmondó és diszfunkcionális. Nem fed föl semmit, simán csak elhever előttünk.

Hiába várjuk, megtartja a titkait.

Hasonlóan az előadáshoz, amely pusztán csak fölcsillantja a lehetőségeit, miközben gondolatainak egésze – az univerzumnyi egész, amelyet magában őriz – sziporkázó darabokra hull. A szokásos olvasatoktól eltérően Szász János előadása azt a történelmi pillanatot próbálja kimerevíteni, mikor a hatalom birtokosai egy potenciális tragédiától igyekeznek megmenteni az alattvalókat. Legyen az polgárháborús helyzet vagy a világégés más elrettentő formája. Erkölcsi értelemben kérdőjelezi meg a világ működését, teszi mérlegre létezésünk immanens részét, a zsarnokság zsigereinkbe ivódott intézményét, ám a válasz, amit felkínál nekünk, hiányt hagy. Részigazságokat kapunk. Miután Petronius petróleummal lelocsolta Caligula több méter hosszú szobrát, gyufával a kezében megkísérli magára gyújtani. A színpadról jövő petróleumszag és a robbanástól való félelem fenyegetése valóságos.

CÍMKÉK: