David Mamet: Bitter Wheat / Garrick Theatre, London
A konkrét Weinstein-eset történelmi léptékű konfliktushálója helyett kapunk egy töredékes sztorit egy nyomorult hollywoodi producerről. A szegény filmmogulról, akit elnyom a mamája (még halála után is szekálja), és ezért csípőből tüzelve emberek százait alázza le. Innentől végképp jelentőségét veszti az a társadalmi kataklizma, amely itt, a harmadik évezred elején a női szerepek újragondolását indukálja.
John Malkovich
– Miért vagyunk mi itt?
– Hogy megvalósítsuk az emberek álmait.
– Nem pénzt mosni??
London nyári évadának legnagyobb csinnadrattával beharangozott előadása David Mamet frissen elkészült Bitter Wheatje (Keserű búzája) és jó eséllyel az évad legnagyobb csalódása is. A West End mindent elsöprő szenzációjának ígérkezett, agyon hájpolták már jóelőre a metoo-mozgalomra azon melegében reagáló darabot és a londoni színpadra harminc év után visszatérő John Malkovichot, és ez meg is tette a magáét.
Annak ellenére, hogy a mű maga mindent egybevetve siralmas.
A történet egy Barney Fein nevű teljhatalmú filmproducerről szól, aki – nehéz nem észrevenni – feltűnő hasonlatosságokat mutat a Harvey Weinstein nevű, valóságban is létező filmproducerrel. David Mamet, a világhírű amerikai forgatókönyvíró (A postás mindig kétszer csenget, Hannibál) írt egy színpadi szöveget, gyaníthatóan azért, hogy körüljárja a Weinstein-jelenséget, horribile dictu megkeresse a hollywoodi filmmogul zaklatási botrányainak mélyre nyúló társadalmi gyökereit. Nem sikerült. David Mamet írt egy szöveget, hogy jó sok pénzt keressen vele. Erről nincsenek közeli információk, de könnyen lehet, hogy összejött neki. Mi a titka?
Egyetlen név. John Malkovich.
Június óta játssza telt házakkal a londoni Garrick Színház Mamet darabját, és a közönség – dacolva az angolos visszafogottságot sutba hajító, látványosan hüledező kritikával – tapsol neki. Miközben London legtekintélyesebb ítésze, Michael Billington azt írja róla a Guardianben, hogy a főhős egy sima hatalomfüggő ragadozó (power-addicted predator), akiből hiányzik III. Richárd ördögi karizmája. Szó mi szó, az előadás láttán egészen bizarr felfedezéseket tehetünk. Egyebek között John Malkovichról, aki egészen másképp jó színész, mint eddig hittük.
Metoo: ezért rajong London a nyáron
Kiderül például, hogy mit nem tud.
Nem tudja eljátszani a kövér embert. Vagy inkább nem akarja. Megjelenik egy baromi jó kiállású hatvanas, öltönye alatt egy óriási műhassal. Nem egy dagadtra hízott, Weinsteinre hajazó fiktív karakter, hanem maga John Malkovich. Azaz egy jó kiállású hatvanas, színpadi műhassal. (Mintha beleragadt volna a John Malkovich-menet című örökbecsű kultfilmbe, ahol virtigli önmagát adta.) Pont azt nem teljesíti, amit amerikai filmsztár létére eddig szerettünk benne. A reflektálatlan színjátszást. Amire olyan kevesek képesek a messzi Hollywoodban. A második részben aztán – rendezői vagy egyéb sugallatra – konkrét koreográfiákat kell eljátszania, hogy hangsúlyozza a figura kövérségét. Nem tud fölállni az alacsony fotelból, csak ha előtte tízet rugózik. És ha már eljut idáig, valljuk be őszintén, nagyon viccesen teszi. Az a fajta abszurd groteszkum, amit létrehoz, akár az egész előadás stílusa is lehetne, ha lenne az előadásnak jól körülhatárolható, egységes stílusa. De nincs.
Az egész azért érdekes, mert a deklarált kövérségnek Mamet művében különös jelentősége van. Egyenesen a főhős karakterének az alapkonfliktusa. Az elhízott ember nem rokonszenves, panaszolja egy adott ponton a nőket abuzáló, genetikailag hátrányos helyzetű filmproducer. Malkowich becsületére legyen mondva, hogy a kövérséget illető kezdeti szeméremérzet ide vagy oda, képes a meglehetősen rövidre szabott szövegből egy koherens, olykor végtelenül vicces, olykor zsigerileg taszító, görcsösen hataloméhes, ugyanakkor minden ízében kisstílű figurát a színpadra tenni.
Rövid menet, ámde élvezetes
Egy rövid menet, ámde élvezetes John Malkovichot kapunk.
A többiek látnivalóan nehezebben birkóznak a szereppel, talán az egy Ioanna Kimbookot kivéve, aki a fiatal ázsiai filmcsillagot adja egy óvatosan fogalmazott, a lényeget a nézők fantáziájára bízó szállodaszobai jelenetben.
A Pulitzer-díjas szerző, miközben eljátszadozik a saját kontextusuktól többnyire megfosztott történetelemekkel, úgy illesztgeti össze a valóság innen-onnan kiragadott darabkáit, hogy végül egy kacska, kurtán-furcsán véget érő szöveg születik. Ezek után már-már kézenfekvőnek tűnik, hogy Mamet a saját darabjának rendezőjeként sem ér el átütő eredményeket. A színészek szájából elhangzó dialógusai többnyire ott ragadnak a levegőben, ahogy a fentiekben idézett párbeszéd is, amely a filmmogul és hűséges asszisztense között zajlik. A jelentése (miszerint a kultúrtörténetet végigkísérő genderprobléma helyett alapvetően a kissé idiotisztikus filmmogul pénzéhségében kéne keresnünk az ügy ok-okozati összefüggéseit) elvész valahol menet közben. Ahogy Mamet többi dialógusa sem képes a dolgok mélyére hatolni.
Egysíkú figurák ágálnak a színpadon a maguk jelentéktelenségében, a szereplők pedig többnyire bátortalanul feszengenek a karakterek bőrében.
Az utókor nem David Mametet fogja kikiáltani a genderforradalom zászlóvivőjének
Sikeres szerző, forgatókönyvíró esetében az ember hajlamos arra gondolni (vigyázat, összeesküvés-elmélet következik), hogy kényszerből herélték ki a szöveget. Azaz kikerült belőle számos olyasmi, amit a nyilvánosság előtt mégsem mertek fölvállalni. Akárhogy is, de a harmadik évezred elején zajló genderforradalom, a föl-föl lángoló metoo-mozgalom, valamint a konkrét Weinstein-eset történelmi léptékű konfliktushálója helyett kapunk egy töredékes sztorit egy nyomorult hollywoodi producerről. A szegény filmmogulról, akit elnyom a mamája (még halála után is szekálja, nem hagyja rá a céget, amibe belegondolni is szörnyű), és ezért csípőből tüzelve emberek százait alázza le.
Innentől végképp jelentőségét veszti az a társadalmi kataklizma, amely itt, valahol a harmadik évezred elején a női szerepek újragondolását indukálja, továbbá az a tény is, hogy kik ennek a változásnak a lehetséges haszonélvezői. (Nemektől függetlenül.) Továbbá az sem meglepő, hogy a kérdés legkényesebb mivolta sem kerül szóba, vagyis, hogy mit nevez(z)ünk zaklatásnak és hol az a pont, ahol kellő visszafogottságot követelve lényegében már túllőttünk a célon – mikor a női nem sikítva követeli, hogy alkalmanként azért tessék őt nőnek nézni. (Azt már le se merem írni, hogy az egész történettel valamifajta szerecsenmosdatás zajlik. Ennek nézzenek utána az oknyomozó riporterek, ha van hozzá kedvük.) Mindenesetre nagyon valószínű, hogy az utókor nem David Mametet fogja kikiáltani a genderforradalom zászlóvivőjének. Ha történetesen ezt vártuk is volna tőle.
Hogy mi a sztori?
Helytelen viselkedés. Ha minden igaz, erre utal a Mamet adta cím. Ezzel akár egyet is lehetne érteni. Amit mindezen túl a darabból még teljes bizonyossággal megtudunk, hogy főhőse egy kövérnek látszó ember. És ezért nagyon szomorú. Annyira, hogy permanensen káromkodik, porig aláz maga körül mindenkit, végső kétségbeesésében pedig szégyentelenül ajánlgatja szexuális szolgáltatásait a szállodaszobájába invitált (egzisztenciálisan kiszolgáltatott) fiatal színésznőknek. Ennyi. A többit fedje jótékony homály.
***
(Mint ismeretes Harvey Weinstein sikeres hollywoodi filmmogult több mint hetven lehetséges áldozat – többségükben színésznő – vádolta meg szexuális vétséggel. Az eset nyomán jött létre az egész világot behálózó metoo-mozgalom, amelynek intenzitása, ha hullámzóan is, de a mai napig kitart.)
Garrick Színház, London A szerző felvétele
