A gonoszság dalai

|

Borbély Szilárd: Akár Akárki / Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen / DESZKA Fesztivál

A jó nem válik el a rossztól, a gonoszság a szeretettől, az amoralitás az erkölcsösségtől.

Költői szépségű, súlyos drámát hagyott örökül, többek között, a nemrég fiatalon, tragikusan eltávozott debreceni író. Az Akár Akárki, bár 2010 júniusában jelent meg először nyomtatásban, hosszú évek drámaírói küzdelmének gyümölcse. Mindenekelőtt költői mű, s persze filozófiai, akár Az ember tragédiája. Más karakterű alkotás, mint Madáché, de ha valaki meg akarja ismerni a 2010-es évek Magyarországát, nyugodtan kezdheti az ismerkedést Borbély Szilárd költői játékával. Nyelvben, gondolkodásban, létszemléletben olyannyira karakteres opus, hogy a mainstream kisrealista, naturalista vagy szórakoztató magyar előadásokhoz szokott néző könnyedén vissza is hőkölhet tőle, mert hisz Borbély horizontálisan és vertikálisan is ad absurdum tágítva mutatja be az elborzasztó létezők enciklopédiáját. A rossz, a rút, a gonosz, a visszataszító, a cinikus, a haszonleső mind-mind e világ karakterisztikumai közé tartozik. Nem véletlenül írta a szerző drámája címe alá, műfaji megjelölésül: „Amoralitás”. Összekötve egyúttal lepusztult, szétzüllött, erkölcsileg szétroncsolódott korunk kietlen vadkapitalista fogyasztói világát a középkori moralitásdrámák rituáléival, ahol még jelen volt a jó, a rossz, a szent, a gonosz, s mindezek a kategóriák elváltak egymástól, megkülönböztethetők voltak, s így értelmezhetők, besorolhatók. Nem így a Borbély által ábrázolt sivár mindennapokban, ahol is a jó nem válik el a rossztól, a gonoszság a szeretettől, az amoralitás az erkölcsösségtől.

019_akar_akarki_15_01_23 (1140x967)

Steuer Tibor, Kiss Gergely Máté

Ilyen lételméleti víziót kevesen írtak, írnak manapság, s nem csak a magyar nyelvterületen. „A bankba pénzét az teszi / ki a reklámot benyeli / és adót is csak az fizet / ki nem iszik mást, csak vizet” – hangzik a brechti fogantatású gunyoros song a darabban a középkori vásári kikiáltók frivol harsányságával, s a mai rap-poéták vad szenvedélyességével. „Az ember bérlemény / fogyasztógép szegény” – szól a csúfondáros szólam Borbély drámájában.

Különleges vonulata e drámai költeménynek a testtel, a biologikummal, a test leromlásával, pusztulásával kapcsolatos kérdéskör. A drámabeli nyolc epizód majd mindegyikében jelen van egy holt test, amely mozdulatlan, aztán néha élni kezd, táncra perdül vagy dalol: „állott hulla vagy leendő húspép”. A lét, amint feltárulkozik az ember előtt s az ember után. A korpusz, amely ma még mozog, de holnap már foszlik, bomlik, bűzölög, s majdnem mindegy, hogy megölték vagy viselője ölte meg magát, rablógyilkosság áldozata lett vagy szervkereskedők martaléka.

014_akar_akarki_15_01_23 (1140x811) (3)

Újhelyi Kinga, Steuer Tibor, Kiss Gergely Máté

A nyitó jelenetben, egy világvégi, kültelki buszmegállóban lestrapált prosti ácsorog, kuncsaftra várva. Az egyetlen férfi, aki arra jár – busz persze nem jön –, jegyellenőrbe oltott kéjgyilkos, aki azonmód megpróbál visszaélni a helyzetével, a nő kiszolgáltatottságával. Elrabolja tőle a buszbérletét, zsebre vágja, mire a nő pisztolyt ránt – kültelken célszerű önvédelmi fegyverrel járni –, s hasba is rúgja a pasit, végül lelövi. De bűnjel marad utána, hiszen az arcképes igazolvány a lelőtt férfi zsebében lapul. Vissza kell szerezni, ki kell feszegetni az elrabolt holmit a gyorsan beálló hullamerevség közepette. Közben az évek óta nem használt ócska buszmegállóban – akárha Tarr Béla filmuniverzumának valamely apokaliptikus helyszínén járnánk –, a rothadó padon ott hever valami hulladék, takaróval letakarva. Mi lenne más, mint egy másik holttest, még egy előző gyilkosságból.

Újhelyi Kinga aranyszőke parókás viharvert prostija sok mindent látott már az életben, de ettől azért ő is besokall, menekülőre fogja. Mert van az a mélypont, a földi pokolnak ama mélységes bugyra, ahonnét talán már nincs lejjebb. De csakhamar kiderül, hogy a gonoszság, az aljasság, az embertelenség dimenziói végtelenek. A kérdés csak az… de mi is a kérdés? A darabbeli narrátor, az Akárki maszkja, a dráma- és színháztörténetből ismerős Jedermann teszi föl a kérdést és adja meg a választ: „A teológia sem adhat ott választ / ahol már az élő is hullaszagot áraszt. / Ott nem választható el a lét és a nemlét… mi a fontosabb: a test vagy az önzés.”

103_akar_akarki_15_01_23 (1140x882) (2)

Kiss Gergely Máté, Újhelyi Kinga, Pál Hunor

Ezt a filozófiai karakterű drámai költeményt kellene a rendezőnek, s a színre vivőknek színpadra álmodni. Szinte megoldhatatlannak látszó a színpadi feladvány, mert a meditatív epikus-lírai betétek rendre szembemennek a drámai cselekvésekkel. Drámai cselekvés tulajdonképpen nincs is, csak történések, laza epizódok sora, s bár lövések is dördülnek a színjátékban, s rendre holtan marad valaki a színen (friss halott vagy foszló holttest), az írói vízió, s a színpadi verzió is pusztulásról, szétesésről, semmibe-hullásról szól.

„A létezés a rettenet maga / a születés a test átváltozása / a tökéletlen másolat / mint testbe zárt anyag / lélegzetet vesz / mert oxigén nélkül a szerves lét halott” – áll Borbély Szilárd drámájában. Meditálhatnánk persze az író egzisztencialista, sőt nihilistának is nevezhető létszemléletén, a világba vetettség, az istennélküliség, a kiúttalan magány stációin, de persze Borbély rafináltabb és technikásabb szerző annál, mint hogy közhelyesen ábrázolná az általa drámai középponttá emelt filozófiai tartalmakat.

A debreceni stúdióban rideg (és kényelmetlen) műanyag forgószékeken üldögélünk, s körbe-körbe pörögve követjük nyomon, ahogy a játékosok a nézőtér zárt kockája körüli kifutón körbejátszanak bennünket. Ez Árkosi Árpád rendezésének egyik legfontosabb eleme, az élőzenei háttér, s a harsányan groteszk hangvétel mellett, ám a különleges drámai matéria megszólaltatása csak kevéssé sikerül. Epikai tartalmakat, írói narrációt közismerten bonyolult és kevéssé hálás rendezői feladat színre vinni, Árkosi rendezése is e ponton siklik ki leginkább: a hangszórókból hangzó bombasztikus narráció mesei fílinget ad bizonyos kulcsjeleneteknek, elvéve ezáltal a sokszor brutális létfilozófiai töprengések drámai erejét. Az Akárki halálmaszkjának megjelenítése hasonló gondolati regiszteren mozog: a kapucnis halálfigura hatalmas klepetusba burkolózva riogat, mintha csak a Vidám Park elvarázsolt kastélyának szellemei közül lépett volna színre, valahogy úgy, ahogy Bacsó Péter A tanú című halhatatlan filmjében történt, amitől szegény jó Bástya elvtárs is hátrahanyatlott anno. A rendezőnek nem sikerült megteremtenie azt a groteszkbe ágyazott, mégis emelkedetten filozofikus színpadi miliőt, ami Borbély Szilárd drámájának sajátja. S bár a humornak, az iróniának természetszerűleg nagyon is helye van a játékban – számos színes, revübe úsztatott mozgalmas jelenet is lepereg előttünk –, ám az előadás sokszor túlzottan is könnyedén csusszan át a bohózatba hajló kisrealizmus dimenziójába.

127_akar_akarki_15_01_23 (1140x915)

Kiss Gergely Máté, Újhelyi Kinga, Pál Hunor        Fotók: Máthé András

Pedig a színészek, Újhelyi Kinga, Kiss Gergely Máté, Pál Hunor, Steuer Tibor derekasan birkóznak a drámai matériával. Az előadás legjobbja a mindvégig színen levő – prostit, viharvert asszonyt, transzvesztitát, öngyilkosjelöltet, s gyilkossá lett fiatal nőt játszó Újhelyi Kinga: plasztikusan és érzékenyen adja a viharvert céda közönségességét, nyúzottságát, ideges hisztériáját, s persze a szeretetvágyat, ami már kihunyt ebből a kietlenül amorális világból. Transzvesztitaként önironikusan hozza színre az identitását vesztő ember létállapotát. Pál Hunor főként a zenés-táncos epizódokban jeleskedik.

A bemutatót persze így is csak üdvözölni lehet, hiszen kivételes erejű dráma, ritkán látott formátumos kortárs színmű szólalt meg, még ha sok kompromisszummal is. Debrecenben, ahol Borbély Szilárd élt és meghalt, sokakat megérinthet ez az illúziótlan játék. S az öt évig csak könyvdrámaként egzisztáló színmű remélhetőleg újra és újra színre kerül majd.

CÍMKÉK: