Zarándoklás

|

Csontváry-kiállítás a Várban

Látogatható: 2016. január 31-ig

A tárlatot Csontváry önarcképe nyitja, nyers téglafalban, ablakként: a vásznat a szemek, a belső tűztől, világmegragadástól égő szemek dominálják: ilyen a festő – tegnapi bűntudatunkkal nézve, mai együtt-álmodó társunkként.

Csontváry_Kosztka,_Tivadar_-_Pilgrimage_to_the_Cedars_of_Lebanon_-_Google_Art_Project

Csontváry Kosztka Tivadar: Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban. Pilgrimage to the Cedars of Lebanon. 1907, olaj, vászon, 200×205 cm Fotó: Google Art Project

Hát persze, hogy a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című kép miatt baktattam fel a budai Várba Csontváry-látogatásra. (A M. Kir. Honvéd Főparancsnokság maradványépületét rendbe hozták, termeit frankón átalakították.) Hadd kezdjem itt, a séta végén, a Zarándoklásnál. (A teljesség felé című szekcióban.) Ezt a csodát még sohasem láttam, pár tucat reprót igen, kiállításokat mulasztottam. Az első (hallgatás utáni), híres, 1963-as tárlatra készültem, de behívtak katonának… Most szemtől szembe vele: szinte ájulás fogott el.

Valami olyan hipnotikus sugárzása van a képnek – mondanám: a képből áradó zenének – ami odaszögez. A mitikus dupla cédrus – a szent fa – a felhőbe nyúlik (vagy maga a felhő?), egyik ága rozsdavörös, levélzete zöldből sötétzöldbe kunkorodik: áll, tán ezer éve. De a törzse alatt egyben mutatkozik az álomból érkező, vagy vizionált, táncoló lányok füzérével. Mindegyik táncos másképp mozdul, a semmiből jönnek, és a hullámzó vonal vége felé nem akarnak leállni. A tizennyolc lány valami girlandszerű, tört vonalú mozgásban tartja a képegészt, valahol az aranymetszés vonalát szétzilálva borítják fel a képstruktúrát: míg a fa évezredes nyugalmával áll – tragikus ágaival és mindenekfeletti magányával –, addig a táncosok dinamizálják ezt a nyugalmát. A kép előterében – bocs, hogy elmesélem a lehetetlent, mármint hogy mi van az óriásvásznon, de másképp nem tudom leírni elragadtatásom –, szóval a kép zenéjéről írnék: az előtérben, a zarándokok, néhány lovas balra fehér „tonikával”, jobbra és balközépen „domináns” akkordként, asszonyok, egy közülük középen, gyerekkel, ők is lovon.

Döbbenet a kép felépítése – alul földbarna tónussal indul, aztán rózsaszínre vált (hajnal? libanoni hegyek? megváltás-ígéret?). Eme élő sávra épül az egyre sötétebb kék ég, és benne a cédrus ágainak-leveleinek boltíve. (Gulyás Gábor katalógust kísérő értelmezésében: az ív a jeruzsálemi templomot idézi.) A négy színsávot elsőre nem is veszed le, a táncoló lányok zenéje annyira elkap, aztán mikor feltekintesz a cédrus karjaira, illetve a leveleinek elnyúló foltjaira, minden fenyegetőbb (nyugalmasabb): elkap a kontrasztok harmóniája. Lent a világ dolgai, anyák gyerekeikkel, lovasok kószálva. Fentebb a rózsaszín felhő (esthajnal) vakít és felemel, aztán a sötétzöld levélkorona fenyeget/vigasztal.

A tökéletes (nyugalmas) abszurditás: lányok, akik fehérben táncolnak, a semmiből jöttek elő, és koloritban ellentételezik a kép színdinamikáját. És a lovak, szinte mindenütt, a hajnal-színben, jobb és bal oldalon, egy-egy eltévedt lovas (a bal képkeretből épp kilép egy…); a másik lovas alul, a képközépben – skurcban – feléd tart, egy másik lovon ketten ülnek. És akkor a cédrus fájdalma: a tekergő ezeréves törzs hasadása, kiterjedt karjai tartják az ég magasát: beborítanak. Valamint a talány: a kettős fa mértani közepén egy x alakú jel, origó?, kód?, netán mitikus idézet? Vagy fél órát álltam földbe gyökerezve a vászon előtt: nem engedett, belém kapaszkodott, megszállt. Németh Lajos (az első, 1964-es, híres, máig érvényes monográfia szerzője) mondta, hogy mikor a kéziratán dolgozott, naponta elment a képhez, és órákig csak ült előtte – nem megfejteni akarta a mítoszt, csak ’elidőzött’, hogy magába szívja (a kép őt, vagy ő a képet? – ki tudja.) Én is valahogy így ácsorogtam, és nem vettem észre az idő múlását, csak másztam bele a képbe szinte egész testemmel, tudattalanommal.

Szürreális álom, rituális megváltás-keresés, megfejthetetlen ősmítosz: „a Zarándoklás Csontváry mágikus világképének megnyilvánulása, s mint ilyen, az emberi lélek legmélyebb részéből feltörő szimbólumoknak a képi realizációja. Kultikus kép … képpé formálódott üdvtan” (Németh Lajos). Nem csoda, hogy kortársai nem értették (legfeljebb megmosolyogták), annyira világon kívüli (feletti) ez a stíl, ez a zenei kompozíció.

csontvary_a_maganyos_cedrus

Csontváry Kosztka Tivadar: Magányos cédrus       1907, olaj, vászon, 200×260 cm

A teremben mellette a tárlat címadója, a Magányos cédrus – kontraszt, fájdalom. A szinte kopár, emberkarokra hajazó, aszimmetriában – balra hangsúlyosabb – „könyörgő” ágak, felettük-mögöttük vészjósló égbolt – és sivatagi magány. Sors, művészsors, Csontváry tragikus önkivetítése. A mából nézve: százados magányunk.

*

És akkor jöjjön az óriás „összefoglalás”, a tárlat „Túl van szárnyalva” című szekciójában látható: Baalbek. Első pillantásra minden rajta van: romok, oszlopok, tevék, házak, alkonyi ég, cédrus. A „minden” – festői tour de force volt: legyőzni minden korábbi művészi táj-kísérletet. A mostani kiállítás ad teret az óriáskép befogadásának – nem egyszerű még így sem: küszködtem is vele eleget. Csontváry azzal oldja meg a maga elé tűzött feladatot, hogy szakít a hagyományos vonalperspektívával, és az „érzés távlatával” él. Legegyszerűbben úgy tudnám ezt érzékeltetni, ha az előtérben sétáló tevéseket összevetem a kép bal felső negyedében sürgölődő tevéssel: azonos méret, pedig, ugye, a perspektivikus ábrázolásban a felénk esőnek nagyobbnak kéne lennie. (Ugyanezt a módszert használta Csontváry a Mária kútja Názáretben című kép esetében is.) A libanoni város – sűrített, összezsúfolt tájegység lett, amiben vízszintes tagolásban az (akkori) jelen, majd a mitológiai múlt és végül a természet bontja ki elemeit. Németh Lajos szerint (Baalbek, 1980) erre azért volt szüksége, hogy saját mitológiájának elemeit szinkronban tudja tartani: az áldozatkövet, a cédrust – itt is feltűnik a magányos cédrus –, valamint a Heliopolisz (Baalbek ókori neve – a szerk.) maradványainak töredéke – oszlopsor (Jupiter templomából), romerőd – és a „normális” élet felbukkanása: emberek tesznek, vesznek – légperspektívában.

losonczy_1

Csontváry Kosztka Tivadar: Baalbek       1906, olaj, vászon, 385×714 cm

A szintézis valóban összefoglalás – összefoglalása a városnak és a festő életművének. De egyben Csontváry perspektívakezelésének is az iskolapéldája, engem most mégsem tud annyira megával ragadni: a mítoszt hiányolom, ami a cédrus-képekben, de még A taorminai görög színház romjai című képben (olaj, vászon, 305×574 cm) is elvarázsolt (a kiállítás Romok alcímet viselő szektorában). Itt ugyanis a kultúr-rom önmagában is narratív csoda – mert nem csak kövek halmazát látod, belőlük előtör képzeletedben, mondjuk Kreón drámai szenvedése vagy Lüszisztraté mosolya: szóval beszél a kép a sorok (illetve: az ábrázolatok) között is. De még ennél is többet tud: hisz mögötte ott a tenger haragos kékje, ahonnan jobbra húzódva a hófödte Etna néz le az egykorvoltra. Ez így együtt: a természet győzelme és/vagy őrzője a kultúrának.

A Baalbek – mondom – hidegebb, ám egyben a zsenialitásának végső korlátait feszegető művész vallomása: én ezt is tudom. Önmítosz, és abban tényleg lenyűgöző. Mert Csontváry ebből, az önmítosz erejéből tudott élni, a felejtés, lenézés, kinevetés, aszkézis sorshullámaiba temetve.

*

Lehetetlen egy szuszra, egyetlen jegyzetben akár csak a leghíresebb képekről írnom. Ide többször kell visszatérni, hisz jó pár évig nem lesz ilyen gyűjteményes Csontváry-kiállítás. Most csak egy pár említésére telik. Az óriás kép, Mária kútja Názáretben (a Túl van szárnyalva szekcióban, 1908, olaj, vászon, 362×516 cm. NB: öt méter fesztávolság!) fókuszában Mária gyermekével. (Persze nem liturgikus elrendezésben: ez itt pogány (mondanám: migráns) madonna… Igaz, felette bolthajtás (épületrész) – mint álmodott fehér, kőglória öleli. Amúgy a kép alakjai fittyet hánynak a perspektívának: a vászon alján, hozzád legközelebb mini-család – figurái minimum háromszor kisebbek a Mária-alaknál – liliommal, ami viszont nagyobb, mint a családanya; a vászon jobb szélén díszes teve néz be, a kép jobb oldalán óriás nő, amforával. Ugyanitt – koloritban hangsúlyosan – vörös ruhás alak (nő?) fehér lovon: minden statikus, „állni látszik az idő”. Ám ha jobban odanézel, mindenki halad jobbról balra: az élet vizét viszik. (Amit egy szakállas férfi visszaönt – miért?) Érdekes, ez a vászon most nem nyűgözött le, inkább csak narratíváját próbáltam megfejteni – sikertelenül.

A kedvencek közül: egyik utolsó képe a Tengerparti sétalovaglás (1909, olaj, vászon, 72×171 cm) – testetlen figurák áttűnő látomásban, fura (megkapó) képkivágásban. Hangulatában közel ehhez: Sétakocsikázás újholdnál Athénban (A fény útján szekcióban, 1904, olaj, vászon, 96×71 cm). Itt is a megtört aranymetszés, a halványzöld ház és a halvány Hold dominál – és a lovak: két lovas kocsi és egy lovas szemből – a semmiből a semmibe: álom és kultikus realizmus – csúcsra járatva. Merthogy a ház, ami előtt elrobog a sétakocsi, zölden világít, a bejárat viszont sárgás villanyfényben – éjszaka van, a többi ház sötét, komor: kolorit-bravúr. A tárlatban már szerepel (A test átszellemülése szekcióban) a nem is oly rég elveszett, majd előkerült, A szerelmesek találkozása című kép (1902, olaj, vászon, 69,2×54,2 cm) – viszonylag korai, de érett alkotás. (Lábjegyzet: a pesti aukción minden idők legmagasabb árát – 230 milliót – ért el 2006-ban.) A kép valami féltő dinamikával hozza a szerelmeseket: ferde úton (titkos találka?), a nő kékben, a tétova férfi barnában. De nem is ez a döbbenet, hanem egy alvó angyal (Ámor?) óriási szárnyakkal az út korlátjára borulva. Szunyókálása – épp úgy, mint a lejtős út – jelzi (számomra), hogy veszélyes ez a randi. A szerelmesek a kép alsó harmadában állnak, a vászon egészét azonban egy óriás, durva ecsetvonásokkal felvitt, sötétzöld hegy nyomasztja, némi szivárvánnyal, bal sarokban pipacsokkal és valahol a felső harmadból bíboros láva készül beömleni. Bájos, de mélyen tragikus kép, a sötét tónusból a nőalak és a szárnyak fehér repdesése világít némi reményt. Csontváry magánya, szerelemtől távoli életének kopár tragédiája lüktet a fura (tőle szokatlan) koloritban.

A rendezés során mellé kerül a Szerelmespár című kép (olaj, vászon, 1902, 50×65 cm) – mondanám: hihetetlenül modern, a jelenkort, a menekülő férfiak korát idézi nekem: a lány ölelné a reneszánsz kalapos fiút, aki rémülten (vagy csak közönyösen) húzná ki magát az ölelésből. Pedig a készülő csók ígéretes, igaz, hogy a nő karja hullafehér – a jelenet koloritja holtakat idéz. Az ablakból kis ház és jegenye néz rájuk csodálkozva. Az egész szerelmi jelenetet megette a fene… Hm, ma így élünk, így menekülnénk a nő (a szerelem) elől – honnan sejtette ezt Csontváry? –, kérdezném némi iróniával…

10697127_1611313845802242_2714156424740602354_o

Csontváry Kosztka Tivadar: Marokkói tanító

A kiállítás a teljes oeuvre-t mutatja be, az épületben van tér, az installáció nézőbarát (nem nyomják agyon egymást a művek – tán először a Csontváry-kiállítások történetében). A tematikus, nem kronologikus elrendezés találóan tagolja az életművet.

Amit kiegészítenek Csontváry grafikái, fiatalkori művei. A rendezésben nagyon bejött a nyers téglafal, az egykori főparancsnokság épületmaradványainak „idézete” kontrasztként funkcionál a képek átszellemített világához. A fiatalkori grafikák beidézése fontos fogódzó: zseniális rajzkészségről tanúskodnak ezek a lapok – és utólagosan cáfolják az egykor felkapott előítéletet, miszerint Csontváry naiv festő volt. Hát nem: iskolázottan, hihetetlen rajztudással felszerelt festőként indult, egyéni víziójára találva ez segítette szárnyalni besorolhatatlan, minden korábbi és későbbi stílustól elütő kódrendszerét. A minden korábbinál teljesebb életművet bemutató kiállítás így nemcsak korrigált egy tévhitet, de megadta a korszerű Csontváry-felfogás értelmezési keretét is.

A tárlatot – hangsúlyosan – Csontváry 1893-as önarcképe nyitja, nyers téglafalban, ablakként: a vásznat a szemek, a belső tűztől, tébolyközeli világmegragadástól égő szemek dominálják: ilyen a festő – tegnapi bűntudatunkkal nézve, mai együtt-álmodó társunkként.

A magányos cédrus – Csontváry géniusza
Csontváry Kosztka Tivadar festőművész átfogó életmű-kiállítása
2015. július 5.–2016. január 31.
Budai Várnegyed, Dísz tér 1.
Kurátor: Gulyás Gábor

CÍMKÉK: