Verebes György kiállítása az Art Salon Társalgó Galériában
Minimalista piktúra, a kevés témából egy világkép áll össze a festő legújabb kiállításán.
Hihetetlen bátorság kilépni a mai mainstream festői narratívából és valami tökéletesen mást, szinte a piktúrán túli világban füröszteni a nagyérdeműt. Ez kapott meg elsőre Verebes György (56) mostani tárlatán. Írásom címében említem a leheletfestészetet, s valóban azt látom, hogy lazúrkezelése szinte alig érinti a vásznat, épphogy csak nyomot hagy, de ezt a nyomot valami aktuális szelekkel szembeforduló daccal teszi. A teremben csak kezek és fejek láthatók, ám mindegyikben közös egyfelől az életközeliség – kitörés a ma divatos modernkedésből –, és a vászon tisztelete (hogy némi nagyképűséggel fogalmazzak). Vagyis csendesen utalni a szolnoki iskola hagyományaira – a kvázi-naturális világképből való eredetekre. Mert Verebes onnan jött, oda tartozik, miközben művészetével minden iskolán, irányzaton felül áll.
Mint mondtam, a festő nem követi a mainstream piktúra nyomdokát. Ami számomra azt jelenti, hogy én még ilyen autonóm – szinte önfejű – a korszellemmel vitázó és ugyanakkor emberközeli festészettel ritkán találkoztam. A mellékletben kezeket látsz, – a kiállítás legtöbbje különböző kézkulcsolások, arcalakzatok variációját hozza eléd, – de ezek a kezek/arcok világképpé állnak össze a Társalgó Galéria három termében. Kéz, ami simogat, kéz, ami imára kulcsolódik, elutasít, arc, ami feltárulkozik, elbújik a világ elől, hogy mondjon róla valamit. Olykor imádkozik, (bár ez az egy kép nem a fohászkodás szimbóluma, csak furán összefonódó ujjak-tenyerek-kézfejek komolykodó kompozíciója.
Verebes mindezt az érzékelhetőségen szinte túllépő áttetszőséggel viszi vásznaira. Nagyon kell figyelni, hogy mit csinál, a kép ugyan megszólít, de aztán várja a válaszod, és ha figyelsz, sok titkot felfedezel a látszatra egyszerű kézkompozíciókban. Mondok egy példát: az egyik kézkulcsolatban például, alig észrevehetően, egy fehér, szinte oda nem való foltvillanás tűnik eléd, csakhogy ha odafigyelsz, ez a villanás az egész képet uralma alá hajtja.
A leheletfestő mintha itt kilépne stílusából (nem lép ki), és hirtelen rád szól, hogy figyelj egy pillanatra! Persze csak akkor érzékeled ezt a parancsot, ha elidőzöl a festmény előtt. Ami megint csak valami tökéletesen egyedi sajátsága a festőnek: a mai kurrens képek előtt – tisztelet a kivételnek – csak úgy elsétálunk, néha meg-megállunk, csodálkozunk-bosszankodunk. De a kép előtt elidőzni, úgy értem: ez a vernisszázs-látogatói szokás kimegy a divatból. Verebes viszont bátran vállalja ezt a múltból öröklött, ám okos hagyományt: mintha élvezné, hogy a sétáló a festő egy-egy műve előtt megáll, és nem tud mozdulni a látványtól.
Persze ez a mondat csak metafora, de nekem ez jött le a Galériában kiállított képek narratívájából: Verebes képei dialógusra kényszerítik a nézőt, akkor is, ha dolgozatainak témái nemigen változatosak, fej, kéz, kar, ujjak stb., mint már említettem. De ez a monotematika csak látszat, azt is mondhatnám, hogy pár szóval is el lehet mondani a világtörténelmet. És persze ehhez azt is hozzá kell tennem, hogy minden festő azt szeretné, ha a képei előtt a nézők olykor elmerülnének, elidőznének, csakhogy ez igencsak ritkán sikerül manapság. (Rohanó világunkban nem illik „elidőzni”, hogy valami pimaszságot is idefirkantsak…)
Három teremnyi nagy formátumú kép, és újra meg újra végig kell járnod a látottakat. Persze van, amit kihagysz, de van, ahol csodálkozol, a klasszikus mesterek iskolájának nyomait véled felfedezni. Ami kinek, kinek mást jelent; nekem örömet, mert a klasszikus hagyománytól egyszer már örökre búcsút intett az avantgárd, és most, Verebes ecsetje alatt – bújtatva, rejtetten, titokként – visszatér. Érdemes a titkaiba belemászni, megéri.
Verebes György: Honnan című kiállítása megtekinthető 2022. január 21-től február 28-ig, az Art Salon-Társalgó Galériában