Köznapi tárgyak, sírkövek, heverő, festőállvány, ablak. Ám Válinál a tárgyvilág makacs sugallatával egyszer csak áttűnik valami másba, a visszafogott színkezelés mögött transzcendens élmény bujkál.
Váli Dezső egyik legjelentősebb festőművészünk, most Hegedűs 2 Lászlóval és Lévay Jenővel közös kiállításon oeuvre-jének legjobb darabjait tárta a közönség elé a Műcsarnokban. (Képpraxisok, bevezette Szegő György, megnyitotta Dragomán György, 2014. december 12-én.) Hármójuk közül most, némi önkénnyel, Váli Dezsőt választom – mit tegyek, szívem oda húz.
Gyűjteményes kiállításnak tűnik, vagy inkább válogatásnak a legjobb anyagból. (A képek nagy része múzeumokból, gyűjtőktől, kölcsönként érkezett a Műcsarnokba.) Végigsétálva a termeken, először az elmélyültség és koncentráció ötlik a szemembe. Két fő témacsoport köré szervesült a kiállítás; az egyik: a régi zsidó temetők, e képeket az elhagyott, földbe süppedt észak-magyarországi, zempléni és bukovinai sírok fotóélménye táplálta. A műsorozat 1984 és 1987 közti időben keletkezett, korábban e témában: fotózás 1974-83 között. Ez évek alatt ez volt Váli kedvenc (rosszul mondom: fájdalmas) témája. A másik toposz a műterem, a munka tere, a nap, mint nap ugyanolyan, s mégis mindig más atelier, ihletforrás, alkotói szenvedés „helye”.
A temetők egyfelől az emlékezés restaurálásaként született képek, másfelől, általánosabb, vallásfilozófiai szinten a szenvedéstörténet darabjaként felfogott stáció, felejtett végállomás – a semmi üzenete. Ezért a reális térre való utalás csak igen elvontan tűnik elő a többnyire pasztellszínekből, legfeljebb az egy-egy kőtáblán megjelenő Dávid-csillag emeli tudatunkba a nyolcvan- vagy kétszáz éves sírkert emlékét – valamint a hatvan-hetven éves tudatos felejtés visszavonását.
Így aztán a nyolcvanas évek közepétől indult sorozat apropó: a mélyen vallásos Váli képein az emberi szenvedés reménytelensége szűrődik át, persze beleszőve az elhagyatottságot, a magára hagyott pusztulás (gyilkolás) ténydarabjait. A sorozat újabb és újabb nekifutás a téma megfejtésének, áttételesebben – mondanám – a „rejtőzködő isten” arca megközelítésének. Mindenütt: küzdelem a témával, küzdelem a képpel. Temetők: egyikben, másikban magam is voltam – például Zámolyban –, a földbe süppedt sírkövek, némelyik 1800-ból, német felirat a héber betűk mellett: megrendítő élmény volt a bokrokkal, fákkal belepett, tán soha nem látogatott sírkertben bóklászni. Váli nem ezt a földbe süppedős emléket hozza eléd – bár egyik-másik képén ott vannak a korhadó, vagy tán csak őszi fák nyomai. Hanem a homályos, netán sötét háttérből kivilágító fehér sírköveket – Régi zsidó temető (évszázadok) című kép). A képek homályosan emlékeznek, van, amelyik kemény grafitháttérből sejlik elő, van, ami ferde perspektívából tekint rád: a kép nem emlékezik, csak téged kényszerít emlékezni – mire is? Nem tudsz kitérni előle, a szerialitásra hajazó témaismétlés körbevesz, a különböző szín- és tér-variációk foglyul ejtenek.
Másvilág – evilágban. Váli varázslata.
A műterem-sorozat (Fekete műterem, Műterem rózsaszínben, Kopott műterem, Békés műterem) játék az „ugyanaz, mégis más” élményével. Minden nap felfedezés és beilleszkedés és felborogatás és rendezkedés. A műteremképek variációi ablak nélküli üres – hűvös – tereket mutatnak. Váli híres a külvilág totális kizárásáról (1966 óta lesmirglizte ablakait, hogy a fény azért bejöjjön, két kis lyuk kivételével: egyiken az órát lehetett látni, másikon, hogy milyen időjárás jön). A műteremképek – akárcsak a temetők – a képíró makacsságáról vallanak. Minél jobban elmélyülni egy témában, jelen esetben az üres műteremben. Ahol legfeljebb egy szék, vagy egy ágyféleség, ritkábban egy festőállvány található. A félhomályban, ködben, pasztellben – vagy vörösben – kibontakozó képstruktúra az alkotás rabságáról, és a megváltásról mesél, mert végül is mindegyik műteremkép megszületik – ami vigasz a rabságban, és ablak a szabadságra. Akkor is, ha másnap – egy újabb műteremképpel – minden kezdődik elölről. Váli naplói bizonyítják, hogy mennyire kötött „munkaidőben” dolgozik, a műterem szomorú, homályos színei a rabság és szabadság, no meg a végső önmegváltás árnyjátékai.
Köznapi tárgyak, sírkövek, heverő, festőállvány, ablak. Ám Válinál a tárgyvilág makacs sugallatával egyszer csak áttűnik valami másba, a visszafogott színkezelés mögött transzcendens élmény bujkál, ha engeded hatni a látványt, a képtárgy szellemi életet kezd élni. Nem arról szól, amit látsz – valami szellemibbről, túlvilágiról, szentről: varázslat.
Váli Dezső nagy festő. Alkotásainak legjobbjaiból hihetetlenül mély életművet kapsz vademecumként a Műcsarnokban. Azért így, mert egy-egy képét sokáig fogod magadban hordozni: valamiért bevésődik képtudatodba, lelked zártabb szekrényébe. Képsorozatai veled – velünk – maradnak.
