Vajda Lajos-kiállítás Szentendrén
Minden korábbinál gazdagabb gyűjtemény, Vajda Lajos-összes látható Szentendrén a Ferenczy Múzeumban. A rejtőzködő; a kikötő, ahonnan a magyar avantgárd hajói indultak.
Álarcos önarckép, 1935
Harminchárom év adatott neki, a korai halál lefogta kezeit. S most mégis hatalmas életművet látsz a falakon.
Nézem a sötét tónusú önarcképét (Fej, álarcos önarckép, 1935): egyik szeme elmerül a világban, a másik fehér folt. Mert ez a kihagyott szem befelé figyel: Vajda a külső világ transzformálásával dolgozott, amit belső világán szűrt át, az üresen hagyott szem a belső világot kutatja, s közben mutatja, hogyha a portré-szín el is távolít, azért ő maga, legbelülről veled van. Nem rád néz, a világot figyeli. Azért fura ezt a képet a mai idők kontextusából nézni, mert ez a sötét bőrszín ma a „migránst” idézi. Ám voltaképp kiemeli a művészt, aki mindenkitől különbözik, mégis mindenen belül áll, mert belülről jobban látja, mi van kívül.
Az önarckép továbbfejlesztése, az ikonos képek sorozata közismertek, nem idézem ide őket. Csak megjegyzem, hogy Szentendre és önmagának az ottani ortodox kisebbséggel való azonosulása akkor is, ma is csoda. Hogy kerültek keze alá már az üldözés éveinek küszöbén ezek a masszívum-szerű alakok? Egyet azért behívok a kiállításból, a Bohócos (1938) című képet, ami ugyan nem ikon, de azok természetes rokona. Tér nélkül, közvetlenül arcodba kapva, haj-betű-arc, valaminő nyak – és csak néz. Vastag kontúrok, vörös folt kontrasztálja a feketébe-kékbe játszó hajkoszorút – nem épp bohócviselet. A képfelület egészét betölti az arc, egy fura „V” betű a szemöldök-orr kettőse, ez játszik a pirospozsgás (hm) arcra illesztett vörös körökkel. Tragikus, mint minden bohóc-festmény, de egyben ikonos: bohócok vagyunk mindahányan, és az évek múlnak, mint a percek.
Önarckép templommal, 1935
Azon gondolkoztam, mitől szeretett bele egy korszaka folyamán a szentendrei ortodoxok ikonosztázaiba, ahonnan eltanulta az ikonos emberábrázolást. Ezt a puritán nem-portré, nem szentkép elegyet? Mert gondoljunk a felemelt ujjal ábrázolt önarcképre-ikonra: ez figyelmeztetés, vallomás, hittétel és profán üdvözlet a nézőnek: minden, csak nem vallásos ikon. És mégis: ikonszerűsége adja zamatát a képnek. Talán a városka történelmileg adott menekült-tere, a kisebbség rettegését-összetartását érezte meg a helyszínen (a hét templom városában), és mint a kizárt (zsidó) kisebbség öntudatos művésze belelátta magát e sorsvilágba. A nem-ikon=ikon egymásba illesztése vallomás és csendes sóhaj: veletek vagyok, ti meg velem.
Vajda művészetében ezek a figurák a legismertebbek, no meg a városka látképeinek melegsége. Engem – ottjártamkor – azonban a Vajda-grafikák érdekeltek, melyeket korábbi kiállításokon nem, vagy csak épp mutatóban láthattam. Mert a tűhegyes szénnel rajzolt portrék mély művészetelméleti rejtvényt fednek. A vonal metafizikáját.
Barátok, 1937
Mi is kapott meg ezekben hártyapapíron rögzített önarckép, portré, fej, lányarc stb. grafikákban? A vonal misztériuma. Húzok egy vékony ceruzavonalat egy A4-es papíron. Egyenesen osztja meg a lapot. Ami itt van, az nincs ott, a vonalon túl – Vajda vonala metafizikailag két világra osztja azt, amiben élünk. Igaz, csak egyszerű térelválasztó, két dimenzióban. Eszerint ennek a hajszálvékony ceruzavonalnak van külseje és belseje, pedig csak egyenes. Így nézem, Vajda Barátok (1937) című munkáját, vékony szénrajz. A legkülső vonal egy gömbszerű űr, benne félig előrehajló fej, mellette kéz, amire támaszkodik a fej. De a fejben egy másik vonal-fej, benne kereszt meg csont. A két vagy három vonalnak külön jelentése van, de mindez egyben. Ki van kint? A belső fej voltaképp a külső fejen kívül van, de a vonalon, ami a fejet szimbolizálja. Egy kétfejű ember? Nem, mert a külső fejvonal önálló, a vonal mégis visszafordul, belemegy a bentibe. Ráadásul geometrikus alakzat is van benne, pedig csak egy vékony vonás, és kettes, hármas netán négyes alakzat. Úgy is mondhatnám, hogy Vajda megkettőződése, mert tényleg két énje lehetett. A vonal sokszorozza magát.
„Kinn is vagyok, benn is vagyok” szituáció egy szénvonásból. Egyszerűbb a képlet egy másik önarcképen – az is félszemű –, ahol a fej homlokán egy koponya és két lábszárcsont (haláljel) látható. Értjük: a közeli halál bélyegét viseli. De itt, ahol a fejben-fej, ahol a fejet tartó kéz belép a belső fejbe, ahol a külső vonalak belső vonalak is lesznek, hihetetlenül bonyolult lesz a rajz.
Önarckép, 1936
A vonal ábrázoló funkciója részben vagy egészében felfüggesztődik, a vonalak kint-bent viszonya, egymást keresztező játéka lesz a fontos. A portrétöbbszörözés voltaképp – grafikailag – egy háló. Jut eszembe: „Idegünk rángó háló, vergődik benn’ a múlt síkos hala”. De nem az. A hajszálvékony vonalak hálója a gondolat játékának kivetítése, a fej, a portré visszaadta arcokra: gondolat-jel, mondanám, ha nem lenne foglalt a fogalom. Pedig az: a gondolat jelet hagy a művész kezén, külsővé válik – Derrida kifejezésével: az ember jeleket hagyó lény, a jel pedig kultikus elem. Így ötlik szemembe Vajda vonalparafrázisainak önmagát többszöröző belső-külső világa.
A vonal Vajdánál nem valaminek a vége, kerete vagy összefogója: a vonal a kint-bent felcserélhetőség kódja. Nem árulja el a gondolatot, amit kifeszít a portré belsejébe-külsejébe: titok marad, és mégis látszik. Ezért olyan döbbenetesek ezek a hajszálakból egységbe rántott bonyolult vonalhálók.
A kiállítás végigmegy az életművön, korrekt, hagyományos installáció, Petőcz György és Szabó Noémi kurátori munkáját dicséri. Nem volt könnyű dolguk: az új épület (mármint a Ferenczy Múzeum új otthona) tördelte a tereket, de ők épp ezt használták ki az életmű stációinak illusztrációjára.
Világok között. Vajda Lajos élete és művészete. Szentendre, Ferenczy Múzeum
Megtekinthető: 2018. november 11 és 2019. március 31 között.
