Válogatás a Völgyi-Skonda Kortárs Gyűjteményből a zalaegerszegi Gönczi Galériában
A felkínálkozó táj él, alakul, változik, ahogy az ember is. A tájaink mi vagyunk, a mi arcunk nyomát viselik, a mi lelkiségünk tükröződik bennük.
„A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint ez az egy. A térnek képlete, a helynek géniusza van. Mert nem csak természet és környezet, föld és talaj, éghajlat, növényzet, vizek, hegyek és mindez együttesen. A hely nem csak az, ahol a dolgok vannak. A hely barátságos, vagy ellenszenves, félelmetes vagy szelíd, nyugodt vagy fenséges, és a nyelvnek alig van jelzője, amit nem lehetne a helyre alkalmazni.
Két egyforma hely éppúgy nincs, mint megismétlődő pillanat. Az emberi élet gazdagsága meg nem ismételhető pillanatokban, és semmi máshoz nem hasonlítható helyekben van annyira, hogy a Védánta embere azért sajnálja itt hagyni az életet, mert látni akarja a helyeket, amelyeken még nem járt.”
Ez a Hamvas Béla-idézet jutott eszembe az Öt géniuszból, amikor a zalaegerszegi Gönczi Galériában jártam, a Táj– képek ma (Tájábrázolás a kortárs művészetben) című kiállításon. A galéria egyébként a Keresztury Városi Művelődési Házban van, egy nagyon egyszerű, vakítóan fehérre meszelt, három teremből álló teret kínálva a műtárgyaknak. Ezúttal sem történt másként, egy érdekes tárlat csalogatta a nézőket, méghozzá egy válogatás, a jeles magángyűjtemény anyagából. A Völgyi-Skonda Kortárs Gyűjteményről van szó, amelynek már komoly híre és rangja van a szakmai körökben. Egy bankár és közgazdász vette a fáradtságot, hogy járja a műtermeket, megtekinti az új műveket, kapcsolatokat épít és ápol, a maga ízlése szerint. Katalógust is adtak ki, amelyben feltűnő: a fiatal korosztályt keresik és a női alkotókat kiemelten szerepeltetik gyűjteményükben. Azt hiszem, sokak számára is meglepetést keltett az a páréves hír, hogy tematikus kiállításokat rendeztek – a gyűjtemény darabjaiból. (Magyar fürdőélet, 2011., Ki a szabadba, 2012., Példa-kép, 2013., Kor-képek, Élet-képek, 2015., Égi-jel kép, 2015., Házi oltárok, 2016.)
A házaspár kedveli Zalát, egy határ menti kis faluban vettek hétvégi házat, melynek külső kerámiadíszét Németh János alkotta, természetes is, hogy jó a kapcsolat az itteni művészekkel, kurátorokkal. Volt már tárlat a városi kiállító teremben Bukta Imre műveiből és a Fürdőélet-anyagból. Újabb kiállításukat akár hódolat a tájak szelleme, géniusza előtt címmel is jegyezhetnénk.
A tájképek festésének nem kedvezett a posztmodern. A műfaj visszaszorult, a periférián persze virágzott. Mégis – a kortárs művészek nem mondtak le a tájképek festéséről. Sokan kerestek megújulási lehetőséget a „mai táj, mai ecsettel-szerű” programban. Visszahátrálni a nagybányai iskolához, kezdetben talán nem volt ildomos, de idővel ez is elfogadottá vált. Cseke Szilárd például Pocsolya címmel egy erdei posvány megfestésében talált témát. A hangulatos erdőrészlet meghitt pontjává vált az a kis tócsa, víztükör, amelyben visszatükröződnek a komor fatörzsek, füvek, virágok. A képen a lenti avar és fenti lombkorona kontrasztja adja a feszültséget, a fenti és lenti energiák áramlásának érzékeltetését.
A tárlat első látásra érdeklődést kelt. Megkapó a színek kavalkádja, megunhatatlan forgataga, a fények beáramlása a kínálkozó „ürességbe”, s festőink hűségesen követik ecsetjükkel ezeket a kis rezdüléseket. Alapvetően vidám benyomást kelt az egész, tisztelgést a természeti formák változatossága, bensőségessége előtt. S az idill, a vágy egyértelműen sugárzik egy kis csend, nyugalom iránt. Hisz az is világos: minden az ember szemével van feltérképezve, az emberközpontúság alfája és ómegája az ábrázolásmódnak.
Bács Emese a múltat és a jelent ütközteti a Múlt és jelen a Rómain címmel. A modern épületkomplexummal szemben ott van a kis faház, a maga törékenységével és kiszolgáltatottságával. A festő elsiratja az idő múlásának kérlelhetetlen jeleit, a képen egyensúlyba kerül az élet ezen drámai megnyilatkozása. Cseke Szilárd az őszi köd mindent beterítő leplét tárja elénk, az erdő meghitt rengetegében. A fák levélzete már bronzos-aranyra vált, ám a köd új hátteret ad ennek az elmúlásba hanyatló jelenetnek. S hogy az ősznek is megvannak a maga szépségei, Szüts Miklós képe is erre figyelmeztet. A Szabadság-hídi kikötő a magas sfumátós rebbenéseivel, ködös, bizonytalan árnyaival és fényeivel tiszteleg az alkony szürkesége előtt. Tenk László egyik jó példája a korábban emlegetett megújulásnak: karaktert tud adni az általa fontos ítélt tárgyaknak, növényeknek. Az Árvíz a képének címe, de ez előtérben lévő két fa, részletező előadásával, szenvedő kérgével, szinte szemünkbe ütközik, a nagy, pusztító áramlás főszereplőjévé válik. Elgondolkodtató Bukta Imre Mezsgye című képe. Az elválasztó vonal – a tulajdon szabta mérnöki irány – miként vág bele a vegetáció természetes rendjébe, az egyik oldalon egy gyümölcsös fái magasodnak, a másikon egyenletesre boronált földfelülettel. A táj villanyoszloppal hasonló meglepetést kelt: a burjánzó biológiai szertelenség közepében magasodik a betonból „kinövő” vastraverz. Bikácsi Daniela egy rokokó kert roncsait festi meg, könnyed ecsetvonásokkal, szinte lebegővé változtatva a megszokott burjánzó formációkat.
Galambos Tamás esetében már nem beszélhetünk a természeti inspirációról: őt a témában – a Balaton látványában – az ornamentális formációk, ritmusok, dekoratív elrendeződések érdeklik, s csak közelebb hajolva és figyelmesen szemlélődve fedezzük fel: a tájban fekvő óriásnő elnyúlását, beleolvadását a bűbájos vidék varázsos kontúrjaiba. Az egymásba játszás már-már elfeledett technikáját az olasz Archimboldo tökéletesen kidolgozta, s örömmel tapaszaljuk mai követőjének szellemes utánajátszását. Radák Eszter képes idillt festeni Patak az erdőben címmel, s a Duna-kanyar látványa szinte földön túli, mesés álomvidékké változik képén. Somogyi Győző már évtizedek óta mestere ennek az „átírásos” látványfestészetnek; a szinte szakralitást is súroló ábrázolása valóban az égi és földi (szín)elemek összecsendítése. Az aprócska figurák, hajók és házacskák békésen illeszkednek a nagy hegy, a Badacsony hajlataiba. Szurcsik József jellegzetes geometrikus ember alakjai szintén valamilyen ezoterikus mezőségben tűnnek fel (Komor táj), a Rompanelek pedig az egyen-építkezés szegmenseiből készít gunyoros festői parafrázist.
A felkínálkozó táj él, alakul, változik, ahogy az ember is. A tájaink mi vagyunk, a mi arcunk nyomát viselik, a mi lelkiségünk tükröződik bennük. Lepecsételt nyilvános „levél” ez az utókornak, amelyet – remélhetően – ők is élvezettel olvasnak.
