Picasso. Alakváltozások, 1895-1972 / Magyar Nemzeti Galéria
Az életmű kevéssé ismert töredéke, kis meglepetések, semmitmondó installáció, viszont néhány döbbenetes vászon. Picasso, ez a minden hullámot meglovagló vagány ma is tud újat mondani.
Nagy cucc – meg némi csalódás. A kiállítás Picasso néhány nagy festménye és egy csomó hiányjel. Persze megértem: a kölcsönzés és a szállítás-biztosítás egy vagyon, még a Szépművészetinek sincs annyi pénze. Mondjuk, láthatod az Avignoni kisasszonyok néhány vázlatát, előtanulmányokat, meg a falon a magyarázatot, hogy e képtől indulva lett Picassóból Picasso, a szupersztár – de az Avignoni kisasszonyok, mint kép, nincs itt. (Azt hiszem a New York-i MoMa-ban van, és onnan ideimádkozni – hát csoda, meg pár milla sem lenne elég… De mondjuk egy fotódoku elfért volna e korszakos képről, hogy a látogató legalább sejtse, miről is van szó…Ugyanez van a Les Saltimbanques/Mutatványosok 1905 című képéhez készült vázlatokkal.) Grafikából van sok, meg Picasso önprezentációiból (fotók a műteremben, valakivel, vagy csak gatyában, fürdőköpenyben – de csodálatos szemekkel.) Egyébként egyszer már vendégszerepelt Pesten – 1967-ben – nagy balhé volt, mondhatnám gátszakadás: az akkori (tiltott) modernek végre művésznek/embernek érezhették magukat.
A mostani kiállítás hiányjelének magyarázata, hogy a kiállítók a figurális ábrázolás alakváltozásaira kerestek rá a művész hetvenévnyi munkásságában: az emberi test/arc sokféle alakítására. Egy szeletre a végtelenből – mondják. Vagyis az általunk ismert, absztrakt, színtömeges, vonalas kuszaságok itt nem szerepelnek. Nagy képeiből mégis találtam párat. (Ivás közben elalvó nő, 1902, olaj, fa; Az olvasmány, 1932, olaj, vászon, Kék kalapos nő, mellképe, 1944, olaj, vászon, és a késői felfedezés: Matador, meztelen nővel, 1970, olaj, vászon.) Végül rájöttem, jó kicsit kilépni a Picasso-mitológia közismert kódjaiból.
A haver mondta előre, hogy figyeld meg, smoncesz lesz, hisz nincs az a pénz… nem hittem. (A kiállítás a párizsi Musée national Picasso-Paris és a Szépművészeti Múzeum/Nemzeti Galéria együttműködésével jött létre.) Hagyományos installáció (elrendezés), korszakok (ismertetővel a falakon), grafikák, mikor azt hiszed, vége, mondják a teremőrök, hogy a terem előtti folyosón tessen arra továbbmenni, az üvegajtó mögött folytatódik a kiállítás. (Hál istennek…) Hát, spórolós is az egész, de azért van itt izgalom.
Az első döbbenetes vászon az Anya és gyermeke, (1907, olaj/vászon, 81×60 cm): a színek – vörös fejek zöld háttér, és bár korai kép, mégis már a Picassót jellemző tágra nyílt szemek bűvölnek. Kb. ekkor indul igazi karrierje Párizsban: Gertrude Stein fedezi fel – Picasso ekkor festi Stein világhírű portréját (rémes kövér asszony). Stein meghívja a szalonjába is: innen már egyenes út a párizsi művészelitbe. Amit ekkor ugye a kubizmus dominált: Picasso is beleesett ebbe a mániába (azért nem nagyon) – itt, a kiállításon a legendás műkereskedő, Ambroise Vollard portréján láthatod e raszter nyomait (1909-1910, olaj-vászon, 93x 65 cm) – a fej zseniális szürke-barna tónusban, amit a homlok dominál, grafikusan hagyományosban tartva, de a test/ruha már Braque-osan ki van kockázva. A Bajuszos férfi (1914, olaj, textilkollázs, vászon, 65×46 cm) már önálló, sehová nem sorolható – mondanom se kell, hogy a bajuszt – amire a cím utal – alig találod a geometrikus, fekete-fehér-barna elemek között. Hát ez bizony pompás darab (a kép a Picasso-hagyatékból jött elő). A festő játszik, komolykodik, vadul – de nem tudod levenni róla a szemed.
Már az előcsarnokban látod Az akrobata hatalmas monokrómját – fej-kéz-láb hihetetlenül kicsavarva, de nem ez a clou: a katalógus azt mondja, hogy a szétzilált test a mozgás érzékeltetése. Hm, lehet, nekem inkább a naturális testtől való elszakadás kísérlete, a test, mint nyomelem, „gyúrható” ornamens. (Mellesleg: Picasso alaposan tanulmányozta az anatómiát – nem hittem volna. Szóval, tudta, mit dekonstruál…) A megoldás szürkén-szürke, – a rózsaszín korszak után, itt minden grafitszínben tartva: meglepetés, ami akár Picasso logója is lehetne 1930-ból. (Olaj, vászon, 162×130 cm.)
Innen kezdve aztán jönnek a szürreális őrületek (Nő tőrrel, 1931-ből) – az istennek se találom a tőrt, de nem is fontos: a testdarabok, húsos pultra hajazó végtagok kavalkádja groteszk, s ha akarod, tragikus-talányos képstruktúrája, ami elkap. Itt, e sorozatból Az olvasmány című kép lett a kedvencem – kétfejű nő, másfél cici és valahol eldugva a címre utaló könyv, de az elnagyolt formák vörös-fekete-zöld kontrasztálása, a tekintet merev szuggesztiója – az isten tudja miért – nagyon megmarad bennem.
A háború borzalmaiból című terem. A Guernica persze nincs itt, nagy is, drága is, az agyonidézés miatt tán már mindenki unja – mondom, ebből a korszakból egy férfifej kap el: szőrös, kócos portré egy dobozba szorítva – de vörös szemekkel: a rémület, a túlélés akarásával párban: a jelen-jövő félelemből minden rajta van. 1938-ból való – mert Picassónak (mint tudjuk) a spanyol polgárháborúban kezdődik a világégés. A fej grafikus alapú, szolid színezésű, a férfi szőrmók lenne, ha nem világítana a tekintete.
Aztán egy döbbenet (Kék kalapos nő mellképe, 1944, olaj, vászon, 92×60 cm): hogy mit lehet kihozni a már felejtésben lévő kubista hagyományból, torzított testképből, óriás szemekből. A nő: Dora Maar (fotográfus, modell, aztán a festő legigazabb szeretője, intellektuális vezércsillaga). Ő is dobozba zárva figyel, a Picassóra jellemző nagyra nyitott – torzított elhelyezésű – szemekkel: ezek a szemek tudják, mi van/mi lesz. (Mellesleg: Picasso ebben az esztendőben hagyja el az asszonyt.) Érdekes, hogy a félrecsúszott szemöldök, a ferdére billent orr, az aszimmetrikus fülek nem zavarnak: portré és visz magával. (Vagy már megszoktam a kubista elrendezést.) A „doboz” – más képein is feltűnik – nemcsak festői konstrukció: Picasso ez időben remeteéletet élt: spanyol emigránsként a háborús Párizsban idegen, pláne a német megszállás alatt: üldözött, alig mozdult ki műterméből (védekezés, életveszély stb.) – a doboz állandó „kódként” szerepel a kor képein. A nő mezmerizáló tekintete (már megint a szemek, Picasso mániája) – a védeni akarást, a fojtott rettegést és intellektuális biztatást sugározzák – belegyömöszölve a dobozba, a kubista formahagyomány maradványaiba. A kék – kalap és ruha – valamint a sárgás-barna dobozháttér játéka – koporsó-reminiszcencia. Itt a vége, fuss el véle. Nem tudom miért, de az asztalomon a katalógus mindig itt nyílik ki, és muszáj nézni ezt az asszonyt, megkísérelni a megfejtést – nem bírok tőle szabadulni. (Apropó: lehet, hogy a kiállítás smoncesz (nem az!), a katalógus viszont gazdag, vendégszövegekkel, jó minőségű reprókkal: maradandó. (Szerkesztette: Emilie Bouvard és Tóth Ferenc – gratula… Más segítségem amúgy sincs, a fotózási kísérletem indításának pillanatában lecsaptak rám, „dugd el azt a gépet!…)
Még két örömpont. Az egyik Jacqueline összekulcsolt kézzel (1954, 116×88 cm), ülő alak, a fej, pontosabban a zseniális tekintet dominál, maga a figura dobozok láncolata, hosszú nyak és még egyszer mondom: az okos fej. A modell Jacqueline Roque, Picasso utolsó élettársa/felesége: egy, a róla készült kb. hetven portréból. A kép intellektualitásával teljesen bezabált, elhiszem, hogy ez a nő nemcsak szerette, de vezette is a Mestert. A másik vászon Matador meztelen nővel (1970, 162×130, olaj, vászon). Végre egy mulatságos kompozíció: a viadornak mintha három keze lenne – egyikkel a nőt fogja, másikkal a tőrt a hasán, a kép bal oldalán pedig ott lóg a díszruhából kilógó vörös mancs. A matador fejét hatalmas orr dominálja, szemek egymás alatt és a fejtetőn zöld/vörös sapka. A spiné akár ott se lenne – nemá: a corrida hőse, a macsók királya legfeljebb dísznek hord egy ilyen rajongót. De a kép vadul tobzódik a koloritban, és főképp annyira vidám, hogy a kiállítás végére elfogott a boldogság.
Végül a szemek mániájáról. „A művészet – jelbeszéd. Az arc jele két lyuk: ez is fel tudja idézni, minden ábrázolás nélkül. Különös, hogy ilyen egyszerű eszközök is megteszik? Két lyuk: ez igazán elég absztrakt, ha meggondoljuk, milyen bonyolult az ember. Lehet, hogy az a legigazibb valóság, ami a legabsztraktabb.” (Brassai: Beszélgetések Picassóval. 1968.)
Picasso. Alakváltozások, 1895-1972, Magyar Nemzeti Galéria
Megtekinthető: 2016. április 22. – július 31.