Balatoni Szalon Siófokon, a Kálmán Imre Művelődési Házban
A Magyar Tenger az idők folyamán megteremtette a maga kulturális tradícióit. A keszthelyi Balatoni Múzeum, a balatonfüredi Vaszary Képtár vagy a siófoki Kálmán Imre Művelődési Ház – régóta kitüntetett pontjai a tó környéki kulturális-művelődési programoknak.
Részlet a tárlatról
E nemes vetélkedőben csak a közönség, az ide látogatók nyernek. S talán egyetlen szépséghibája van az egyébként színvonalas kínálatnak: hiányzik a hagyomány, a visszatérést ingerlő folytonosság, a megszokottság bája, ami csábítana a felvillanó és el-eltűnő, olykor felfújt eseményekre. Talán a legfiatalabb, a Vaszary Képtár talált leginkább magára, igaz, adottságai is különlegesek. Siófok keresi önmagát – némileg Almádival versengve –, s az utóbbi években a képzőművészet terén mutatva fel sikereket. (Ehhez kellett azért Almádi visszaesése is, a valamikori Balatoni Tárlatok – Benedek Katalin művészettörténész és Veszeli Lajos festőművész háttérmunkájával – országos megmutatkozásnak számítottak.) Ám a körülmények változnak, és a siófoki ambíciók az utóbbi években kivajúdták a Balatoni Szalon formációt, ami elsősorban a tó környéki művészeket szólította meg. A tavalyi siker egyértelmű volt. (Mondjuk azt, szép kezdemény született, a háttér hasonló: Veszeli Lajos és Baky Péter festőművészek tekintélye és szervezési készsége.) Igaz, még csak a szezon kezdetén vagyunk, de az idei szalon már a helyén van. Míg tavaly a festészet és a grafika uralta a Kálmán Imre Művelődési Ház körbefutó, tágas galériáját, az idén a plasztikai és iparművészeti munkák kaptak a helyet a kiállítótérben. Szerintem komoly felkészültségről tettek tanúbizonyságot az idén is a művészek, amikor elhozták a műterem csendjéből a nyilvánosság elé munkáikat. Hogy mennyire szükséges az e téren folyó tevékenység, azt néha csak a beavatottak értik. (Később már szélesebb körben is ismertté válik a művészek erőfesztítése.) A múltkor akadtam néhány Hamvas mondatra ezzel kapcsolatban: „Az élet poetizálása lassú, kényes, finom és magasrendű munka. Csendes, magányos és nehéz… A poetizálás elsősorban az egyre növekvő valódiság és őszinteség s az ennek nyomán járó élesedés, világosodás, lelkesülés, magasodás, ami csak más szó arra, amit Shaftesbury nemes enthuziazmusnak hív. Nem feladni a szépet, keresztülvinni az élet minden vonalán…”
Mercz Zsuzsanna: Rétegek
Azt gondolom, a kiállítás résztvevői komolyan vették hivatásukat, és meg akartak felelni a hamvasi elgondolásoknak is. 25 művész vállalta az „átpoetizálás” feladatát, s többnyire sikerrel meg is oldotta.
Petrovics László építész szerencsés ember. Mert akadt nem egy, több minőségi munkája Kékkúton, Salföldön, a környéken. Képes volt a tájba illő házakat, portákat építeni, s egy templomot, aminek szépsége bámulatot kelt. Méretével, formálásával, az ősi mintázatok újraépítésével. Urnák a templom falában, az ősi és modern találkozása a jelenben. Az ámbitusos, nádtetős építmények egészen elképesztőek, a tisztaság és erő árad belőlük. Csak csodálni tudjuk, hogy ez a vidék megtalálta a maga értő emberét.
Mayer István: Repedt kályhán macska ül
A plasztikák terén nagy változatosságot találunk, a figurálistól az absztrakt kompozíciókig. A kővágóőrsi szobrász Mayer István több műfajban is bemutatkozott, be akarván pótolni a mulasztottakat. Két míves domborművet hozott el a tárlatra (Szép Margit, Anyám), de láthatunk tőle Kővágóőrsről készült tollrajzokat, érmeket (Favágó, Repedt kályhán macska ül), és végül egy Mindszenty-portrét. A figurális-szimbolikus körbe sorolhatjuk Bognár László: Balatoni őrző című szobrát. Hasonló elképzelésekkel találkozunk Orr Lajos Madárijesztő című szobrára tekintve. Kint vagy bent címmel készült alkotása egy logikai játék plasztikai megjelenítése. Raffay Béla klasszikus formarendű művei jelzik felkészültségét, az Anya gyermekével és az Egry József-portré ikonikus remekművek. Szücsy Róbert egy fantasztikus lényt komponált, különböző testrészek és szerszámok felhasználásával, a cím is jellemző: Fekete Griffogály. Lugossy László az ősrégészet formaelemeiből merített ihletet: az Üzenet a múltból című plasztikája valamely ősi állat lábnyomait vizionálja kompozíciójában. Az Érintetlen hegycsúcs naturalisztikusan mutatja be a (még) el nem ért sziklaformációkat, némi romantikus ízzel. S persze nem hiányozhatnak az aktok sem: Major Janka Napozója a kitárulkozás crescendója, Raffay Béla Csavarodó aktja, a női testet veti alá torzító erőhatásnak. Varga Imre – aki Siófokon született – nem hiányozhat a kollekcióból. Egy szép és kifejező kompozíciót hozott a kiállításra, Szent István és Mária, a magyarok nagyasszonya címmel. Radnóti szobra ismerős, a köztéri munka egyik variációját láthatjuk érzékletes, remekül megoldott kisplasztikáján. Kiss Miklós Üzenet címmel készített egy meggyőző, ötletesen variált üvegkompozíciót, a másik, hasonló munkája, a Lepel alatt a maszk-látvány elemeivel, elfedésével és kitakarásával kísérletezik. Riger Tibor Ne féljetek! című, bibliai parafrázist faragott ki egy hajó nyúlványára. A többalakos kompozíció az Írás vonatkozó részeit, az Egyház követőinek vonulását illusztrálja. Bognár László Szélre várva című munkája egy hajó fedélzetét, vitorláját, a várakozás szituációját ábrázolja, fő helyen egy stilizált figurával. Béres János két műve a szürreális elképzelések nyomán született. A Tücsök bronzfigurája egy képzelt állat-ember, egy női fenomén, akinek kecsessége, karcsúsága (talán) rejtett princípiumainak őrjítő tulajdonságait hozza napfényre. Hasonló lény az Art(e)miss, akinek nőiességébe kever a szobrász állatias formaelemeket, így nyerve el a fantasztikum realitását. Raffay Dávid Virágmadara egy szellemes kompozíció, mely szintén a természeti formák szimbiózisára utal, az együttélés összecsengő harmóniájára. Csorda, Kecske, Vad Juh állatszobrai arról tanúskodnak, hogy kiválóan ért az állatábrázoláshoz. Tápai Ferenc érmei figyelemre méltóak, melyek az újkori magyar feltalálók, fizikusok portréit örökítik meg. (Puskás Tivadar, Teller Ede, Bánki Donát.) Beretvás Csanád Roncs címmel alkotott bizarr emlékművet, Beretvás Csanád szellemes plasztikája – mely a hálószemeket belevéste a márványba – Halászemlék címmel a régi időket idézi. Horváth László tetszetős, mintázott táljai már az iparművészet kategóriájába tartoznak. Fehér és fekete ecsetnyomok dekoratívan rendeződnek el a tálak kitáruló felületén.
Varga Imre: Radnóti
A számos textilmunka azt mutatja, hogy a tó környékén színvonalas műhelyek működnek. Merz Zsuzsa Rétegek címmel készített az anyag belső struktúráiról kifejező alkotást, Lugossy Edit Gyökereink nyomát kutatja a mélyben. Mozsgai Anikó a nemiség jelképeit variálja, mintha nyakkendő lenne egy miseruhán. Komáromi Erzsébet tengerimitációja a színek sárgás áramlását intonálja a kiterülő felületen (Sargasso). Komáromi Erzsébet Katalin Triptichonja elvont kompozíció. Merész Zsuzsanna Metamorfózisa geometriai játékos motívumokkal szórja tele a textil lágy felületét. Korényi Dalma gyapjúszőttesével kelt figyelmet, Szabó Ágnes a színek dinamikáját használja fel az Arany-fehér című munkáján.
Nehezen besorolható műtárgy Földes Zoltán Fekvenyomópadja, amely leginkább reklám-imitációnak hat, a testerősító sporteszköz és fotó sajátos kombinációja.
Lugossy László művei
Az idei Balatoni Szalon betöltötte hivatását, a maga módján megidézte a hely szellemét, inspirált, motivációt adott, a hamvadó alkotóerőket új lángra szította. Persze, a hely szelleméről sokat beszélünk, de mai értelmezése mintha elsikkadna. Ezért örültem, hogy Géczi János Szélbe burkolt város című kötetében találtam egy definíciófélét, egy ajánlatot, hogy is kell ezt értelmezni. „A hely szelleme, véljük, az a sűrűsödési pont, ahová összegyűlik a hely – vonzó és taszító – ereje, amely aztán elrendezi a környezetét, és éppen azt az űrt rendezi be, amelyből már kiszippantotta, önmaga részévé tette az anyagot. A hely szelleme meglehetősen ambivalens tulajdonságokkal bír, mert nem részese neki élő emberi lény, hanem legfeljebb annyi lehet benne emberi, amennyi egy – vagy több – halott után maradhat. Azaz nagyon is képzett, absztrakt dolog, báját holmi aktuális spekuláció csak fokozni tudja, és éppen akkor válik fontossá, amikor helynél magasabb lokációk elveszették hatóerejüket…Ilyetén a hely szelleme nagyon is függvénylétű: hiányok alakítják és formálják.”
Részlet a tárlatról
Géczi gondolatmenetének több ága-boga van. Nekem a „sűrűsödési pont” tetszett leginkább. És az általa kiváltott hatóerő. Talán Siófokon is megterem az oly igen kívánatos „ható erő”, amely nem csak alkalmi megnyilatkozást, hanem hosszan tartó hagyományt, vonzó lokális megmutatkozást teremt. Nyilván nem a semmiből. Vagyis, ez esetben tovább élteti a Balatoni Szalont.
