Péntek Imre képzőművészeti írásairól
Érzékeny és lankadatlan megfigyelő.
Egy jól körülhatárolható program mentén szerveződik a képzőművészekről, festőkről, grafikusokról, kiállításokról, kiállítókról és művésztelepekről író, beszámoló, azokat bemutató, a tárlatokat megtekintő, szemléző Péntek Imre munkája: a közvetlen élmény visszaadása az első, a folyamatok megragadására irányuló figyelem a második; mégpedig, és ezt külön is kiemelném, ezt a feladatot a terjedelmi korlátoknak, és az újságműfaj teherbírásának megfelelően oldja meg. Írásai többnyire kisrajzok – de mindig érzem a munkáin, hogy amit ír, és ahogyan a tárgyairól ír, az nem magánügy a számára. Mindig tekintettel van a művész lehetőségeire, hogy megértse őt, hogy méltányolni tudja az ambícióit, azt, hogy az adott körülmények között tudott-e nyomot hagyni akár egy kisebb közösség, akár a teljes magyar képzőművészeti életen, vizuális kultúrán.
Péntek Imrét az elfogadás jellemzi, és többnyire így is választja ki tárgyait: a vidéki, jobbára a dunántúli képzőművészeti életet szemlézi elsősorban, a vidék alkotóit, a vidéki tárlatokat keresi föl. Érzékeny és lankadatlan megfigyelő: a vidéki alkotómunka hol szegényesebb, hol jobb körülményeit is figyelembe veszi. Ez személyesen is érinti; alkotó élete vidéki szerkesztőségekben folyt – a világ gazdagságával ott ismerkedett meg. Ott kapott ösztönzést a munkájához, ahhoz, hogy bemutassa e világ (egyre táguló) színtereit festőkön, rajzolókon kiállítótermeken keresztül.
Péntek képzőművészeti írásaira, jegyzeteire, gyors vázlataira a szelídség jellemző – ez párhuzamos költői énjének, költészetének egyik igen erős vonásával. Itt kitérnék egy mondat erejéig arra, hogy képzőművészet írásait, legyenek azok bármiféle módon alkalmi írások, a költői szem is jellemzi. Végül is, minden azon dől el egy tárlaton is, hogy a néző mit lát. Vagyis Pénteknél nem a művészettörténeti észjárás a döntő momentum, hanem a költői érzékenység, a másik művészetébe való beleélés – ennek látom megjelenni a szellemujját nála. Péntek nem ítész semmilyen értelemben, sem műkritikus, aki – a legrosszabb esetben – minden bekezdésében a műveltségét villogtatja, hanem közvetítő, kicsiben felfedező; sok művészt bátorít, soknak ad ösztönzést az ő rokonszenves mentalitása, az, hogy nagyon odafigyel az alkotóra. Ez rendkívül személyessé teszi ezeket a rövid írásokat.
Örül annak, hogy fölfedez valakit, hogy valakinek a pályája új hajtásokkal gazdagodik, hogy új fórumai nyílnak a művészeknek, hogy a művészek kiállták a mostoha idők próbáit, hogy tehetségek nem mentek veszendőbe mondjuk a rosszabb lokális élet- és munkakörülmények között sem. Minden témát, kifejezési módot, irányt és irányzatot elfogad, befogad, ha az jó eredményt mutat, ha az előrelépés mind az egyén, mind a közösség szempontjából. Amit kitűz ezekben a kis miniatűrökben, azt magabiztosan el is éri; nem kicsi intenzitással képes beleélni magát mások világába. Hogy egy lépessel továbbmenjek pályája bemutatásánál: irodalmi kritikáiban is ez az elv érvényesül, magabiztos „anyagkezeléssel”, keresve a lelki, szemléleti rokonságokat.
„Sok műfajú” szerző még a „rajzlapnyi terjedelmű” képzőművészeti írásaiban is Péntek Imre. Nekem leginkább a befogadó szemlélet és a hozzá társuló meditatív hang tetszik. Egy példa erre, az, amit Feledy Balázs Gerzson Pál és Novotny Tihamér Aknay János monográfiáiról írt. Ez mutatja meg azt, sőt árulkodik arról, hogy mi mindenre jut energiája Péntek Imrének egy rövid írás keretei között: két könyv (kritikai) bemutatására, két jelentős életmű fölötti meditációra, véleményt mond a művészeti könyvkiadás rendszerváltozás utáni helyzetéről, jelzi a Balaton és Szigliget illetve Szentendre elementáris hatását a művészekre, nekem mégis az a mondat tetszik a legjobban a szövegéből, ami most idemásolok:
„S mindkét festészetben kiemelt szerepet játszik a fecske, mint ihlető, inspiráló formaelem.”
Aki ilyen észrevételre képes, nagyon ért a szakmájához.
Péntek Imre: Megviselt papírmúzeum. Vár Ucca Műhely Könyvek 57. Veszprém, 2020.
