Pécsi Műhely 1968-1980 – a Ludwig Múzeum kiállítása
A cím korántsem megtévesztő. A Pécsi Műhely 1968 és 1980 között, ameddig működött, egészen különleges színt képviselt a magyar művészeti életben.
A négy művész: Ficzek Ferenc (1947-1987), Halász Károly (1946-2016), Kismányoki Károly (1943), Pinczehelyi Sándor (1946), Szijártó Kálmán (1946) valamennyien Lantos Ferenc (1929-2014) Pécsen tanító művészetpedagógus, grafikus, festő tanítványai, s hozták létre együtt ezt a formációt, nevüket egy középkori pécsi kőfaragó műhelyből eredeztetve.
A hatvanas évek vége a kádári időszak „új gazdasági mechanizmus” ígéretével telt, ami a művészeti életre is hatott. Újra kiállíthattak az „idősek”, Kassák Lajos képzőművészként itthon még mindig tiltott kategóriában, 1965-ben állíthatott ki önállóan (akkor 78 éves) a Fiatal Művészek Klubjában, s ekkorra kaphattak nyilvánosságot – mint tűrtek – az Európai Iskola alkotói. Abban az időben jelentkezett az új generáció a maga önálló képzőművészeti nyelvével. Megszületett az Iparterv-csoport (csak egy-két név: Bak Imre, Erdély Miklós, Jovánovics György, Keserű Ilona, Lakner László, Szentjóby Tamás). Maurer Dóra kezdett konceptuális műveket készíteni, fotóhasználattal és perszonális akciókkal. Pécsett megalakult a Műhely. Valamennyien szellemiségükben a hazai konstruktivista és avantgárd hagyományok megújításán, új vizuális nyelv megalkotásán fáradoztak. A csoport mindegyik tagjának volt „polgári” foglalkozása, de nem engedték, hogy ez gátolja művészi elképzeléseiket. Munkaidő után, s a hét végén dolgozhattak. Volt, amin közösen dolgoztak, de az egyéni munkáikat is megbeszélték, elemezték, valódi szellemi közösséget alkottak.
A Pécsi Műhely tagjai már a kezdetektől land art alkotásaikkal kísérleteket folytattak a tájban. Ez azért is volt reveláció, mert a land art nemzetközi (nyugati, amerikai) irányzat, amelyben a természet is színterévé és részévé vált az új, kísérleti szellemben való alkotásnak. Itt a kiállításon láthatjuk például a Teregetés című sorozatot, amelyben a lepedők sora hol árnyat adó fák között, hol sziklafal előtt sorakozik. Ebbe a sorba tartozik a Zuhanó tekercs is, amely a vízszintesen egyenletes ritmusban rovátkált hegyoldalt töri meg. Ebbe a csoportba tartoznak azok a művek, amelyek határozottabban ironikusak és politikai felhangjuk is erőteljes. Például Pinczehelyi Sándor munkái, közöttük egy kőbányában kirakott ötágú csillag. Az ember és a természet gondolatköre a performanszokban, és a fotómunkákban is megjelenik. A lázadás, a hagyományos művészeti formák felbontása és új kifejezései formák keresése kitágította a lehetőségeiket. Az első négy-öt évben helyileg is közösen dolgoztak, nemcsak közös műhelyben, hanem közös munkákat is alkottak. Születtek akkor geometrikus munkák, grafikák, nyomatok és festmények is. Év közben arra készültek, hogy egy hetet a bonyhádi zománcgyárban dolgoznak majd. Motívumként nagy variációs rendszerben gondolkodtak, úgy vélték, hogy ezek belső és külső térben nagyszerűen funkcionálhatnak. Ezekből a tervekből nem valósult meg semmi, de a táblakép igényű munkák megszülettek. 1972 környékén a csoport élete megváltozott, aminek egzisztenciális oka volt, megnősültek, születtek a gyerekek, s a más kötelezettségek miatt már nem tudtak annyit együtt lenni. Kezdtek formálódni az egyéni utak, de még összejártak, eljártak egymás műtermébe, megbeszélték a munkákat, s 1980-ig, a csoport megszűnéséig napi élő kapcsolatban voltak.
Az, hogy Pécsett dolgoztak, nem jelentette azt, hogy nem volt szoros kapcsolatuk a Budapesten alkotókkal, bár bizonyítottan – kapcsolatként – legerősebben Martyn Ferenc (1899-1986) szobrász festő, grafikus, illusztrátor, keramikus hatott. Hogy így alkothattak, abban óriási szerepe volt a művésznek, aki franciás műveltségével, franciás ízlésével dolgozott. Pécsett nonfiguratív művek kiállítása volt akkor, amikor másutt ez nem lehetett. A pécsi múzeumban volt a Mozgás ’70 című kiállítás, ahol mindenki – aki másutt nem állíthatott ki -, a múzeum falai között ezt megtehette. Volt ott Bálint Endre kiállítás és Deim Pál kiállítás is. Élénk kapcsolatot tartottak a magyar művészeti élettel, amit ezen a tárlaton a gazdag dokumentációkon keresztül ismertetnek. 1974-ben bemutatkoztak Budapesten a Fiatal Művészek Klubjában, Beke László meghívta őket az 1971-es elképzelés projektjébe.
Pinczehelyi Sándor 1977-től a Pécsi Galéria igazgatója lett, s olyan kiállításokat szervezett, amelyek másutt az országban nem valósulhattak meg, például kiállított Christo (bolgár land art művész, aki becsomagolta például a Reichstagot) és Mario Merz (az olasz festő, szobrász boszorkánydoktor).
A Pécsi Műhely alkotói amellett, hogy az új vizuális formanyelv kialakításán fáradoztak, ezt a korra és a közösségre való reagálással tették. Kifejezőeszközük is sokféle, a hagyományos – festmény, grafika – mellett megjelent a performansz a fotó és a landart. Olyan alkotásokat hoztak létre, amelyeken egyértelműen kiderül, hogy mikor és hol születtek. Mindegyikük munkásságában – kinél erőteljesebben kinél halványabban –, de ott a politikum. Legerőteljesebben ez Pinczehelyi Sándor munkáiban fedezhető fel, gondoljunk a több alkotásban megjelenő Sarló, kalapács motívumra, a kenyérre, az ötágú csillag formára csoportosított utcakövekre.
A Ludwig Múzeum kiállítása amellett, hogy felsorakoztatja a csoport tagjainak jelentős műveit, nagy hangsúlyt fektet az archív anyagok, kiállítási katalógusok, levelezések, reflexiók összegyűjtésére és bemutatására, valamint a műhelytagok közötti együttműködések megjelenítésére.
A kiállítás a Budapesti Tavaszi Fesztivállal közös program.
A Párhuzamos avantgárd – Pécsi Műhely 1968-1980 című kiállítás megtekinthető június 25-ig.