P. Szűcs Julianna: Nagytotál
Művészettörténeti alapkönyv lett ez az áttekintés, képanyagával, értelmezéseivel kézikönyvként használhatod.
Ilyet még nem láttam, a magyar művészet (festészet-szobrászat) történetét meséli el a könyv, de úgy, ahogy a művek a múzeumokban szép sorban megjelennek: az 1800-as évek München-mániájától a legfiatalabb művészekig, és persze korunkra jellemző félművészi alkotásokig. Persze azért, mert a szerző úgy rakta egymás után az egyes tanulmányainak időmetszetét, hogy az azokban lévő műalkotások-múzeumok, köztéri művek egymás után következzenek: szerkesztői trükk. Így jött ki az újabb magyar műtörténet, illetve művészettörténet – múzeumok szemüvegén keresztül. (Bocsánat: azok apropóján, mert P. Szűcs Julianna valami kamaszos pimaszsággal minden kiállítótérhez hozzá tud fűzni egy-egy csipkelődő, szemtelenkedő, ám találó elemzésfélét. És jaj annak, akit nyelvére vesz, mondanám csúfondáros-elismerő lábjegyzettel.)
München-mánia, amiből kimaradtam, nem szeretem, nem is vele kezdem ezt a szemlét. Pedig lenne itt csodálkoznivaló. Például a könyv beidézi Borsos József Libanoni emír (1843) című képét, minden okés, turbán, kard, ottomán viselet, minden rendben, csakhogy P. Szűcs beszól, hogy a képen nem emír látható, hanem Zichy Edmund gróf – igaz a főúr pártolta a múzeumok ügyét. Egy másik dolgozatban, (kiállításban) elismerően ír (jogosan, mert remekművet halász ki) Réti István Öregasszonyok (1900) című képéről. Hát istenem, nehéz volt levetni a sokáig domináns müncheni iskolát, ahol technikát és mítoszt lehetett tanulni. Nekem meg mulatságos kuriózum egy időszámítás előtti korból való gyűjteményből Ferenc Józsefet magyar ezredesi ruhában látni: miért nem léptették előrébb? Biztos még fiatal volt a ranghoz, huszonhét éves, és a seregben is, a műteremben is betartották a rendet. Noha már császár volt…, a fene tudja, miért lacafacáztak. (Eduard Swoboda, 1857.) A képen amúgy rémes a díszelgés.
Végre a Nagy bónuszok, kis maluszok című fejezetben feltűnnek kedvenceim, Berény Róbert, Czigány Dezső (feledték már?), és persze Czóbel Béla. (A dolgozat A Nyolcak centenáriumi kiállítását szemlézi Pécsett, a Janus Pannonius Múzeumban.) P. Szűcs Julianna nem sajnálja a malus-pontokat: ötszáz kép szerinte elviselhetetlenül zsúfolttá teszi a tárlatot, ráadásul nincs büfé, hogy a néző magához térjen, a kiállítás meg „slendrián”. A nézőt – írja – nem várja megbízható, következetes, pedáns feliratozás sem. Úgy hatnak a pontatlanul kiragasztott címkék a művek alatt, mint piszkosan felejtett körmök a báli ruhát öltött szépasszony kacsóján. Persze van Pécsett igazságosztás is: a tárlatra adott bonus-pontok legszebbje a „tiszta koncepció” jelző.
A kötet nagy erénye a rendkívül gazdag, színes képanyag, itt meg tobzódik az idézet, még Kernstok Károly Lovasok a vízparton (1910) hatalmas vászna is belefér a dolgozatba, Berény Róbert Idillje (Kompozíció) 1911-ből meg komoly fejtörést okoz, modernsége, rejtelme és vadsága révén. Ugyancsak pécsi kiállítás A művészettől az életig – Magyarok a Bauhausban 2010-ből, a dolgozat címe is rafinált: Árkádiából Utópiába. De itt találom Bortnyikot és Moholy-Nagyot, meg egy kuriózumot: Kárász Judit zseniális fotóját: Berger Otti a Bauhus épületével Dessauban című képet 1931-ből. „Otti”, a textilművész egyben holokauszt-megemlékezés is, mint kép meg ritkaság, köszi a felkutatást. És bombatalálat, ahogyan a Bauhaus-mozgalom művészetszemléletének magyar nem-befogadásának történetét összefoglalja: „…nálunk kevesen, túlságosan kevesen értették. Annyian voltak, mint egy szabadkőműves páholy. Ők, a beavatottak, ugyan félszavakból is értették egymást, mert közösen utálkoztak … a gyöngyösbokréta hamisságán. Ők építették a budai Lejtő utca villáit. … Ez a kultúra kevés volt, vékony és rövid. A méret a lényeg: a polgári modernizáció világstílusa nálunk egy keddi napra esett. Hétfőn.” Ez az utolsó mondat, gunyoros naptárával, zseniális stiláris-kritikai találat.
Itt azért egy bolhafülényit korrigálok az összképen: merthogy van a pest-budai Bauhausban több csoda is azért. A Napraforgó utca egész skanzen Bauhaus-villát kínál; de tán ennél is fontosabb, hogy a Bauhaus építőlátásmód, illetve annak elemhasználata a lakóházépítésre is jelentős hatást gyakorolt: a Jurányi utca, sőt a félreeső Kis Rókus utca jó néhány szép példáját mutatja ennek a stílbefolyásnak. Szerencsére ma ismét divat a Bauhaus-építés, (lásd: Bauhaus 100). Jó, tudom, ez nem sok, de azért mégiscsak valami, hogy ez a stílus és tervezőihlet legalább nem került a felejtendők listájára. Kozma Lajos meg ma már szent…
Aztán a kötetben láthatom Bortnyik Sándor reklámját (Modiano, 1926) – mert a festőóriás reklámban is dolgozott, nemcsak a Lámpagyújtogatóval lett világhírű. (A könyvben külön fejezet – és kiállításrecenzió – szól a magyar reklámfestésről: Schneider úr nem győzhetett címmel. (Apropója egy kiállítás: Merészebb, mint a festészet. A modern magyar kereskedelmi plakát 1924-1942, Iparművészeti Múzeum.) De még a Bauhaus-fejezetnél tartva: örültem, hogy rányithatok a számomra felfedezésként ható Weininger Andor De Stijl kompozíciójára. (1922–1962.)
Nem akarom már a pécsi múzeumot agyondicsérni, de P. Szűcs is levett kalappal áll előttük, szép felhozatallal lep meg az M. M. M., avagy Modern Magyar Minőségi című tanulmánya, s benne a csodák: a nekem új Kontuly Béla: Árvák című képe 1932-ből, Gyarmathy Tihamér Fények és árnyékok (1947-ből), és hát a szívem csücske, El Kazovszkij kevéssé ismert képe, a Sivatagi homokozó VII. (1989-ből).
Aztán mondanám a köztér „nemzeti” belakásáról írottakat, így például a Kriptoszemantika és gyávaság. Példák a mai magyar politikai közlátvány világából című terjedelmes és gondos teljességgel dokumentált esszéjét. P. Szűcs eléd rakja a „Turul haza” fenyegetettséget dilettantizmussal keverő utcai látványtárát. Nem részletezem, naponta találkozol vele. Aztán jókat röhincséltem Columbo és kutyája „nipp”-jén (pont a Kieselbach finnyásan magasművészeti galériája előtt…) – a szelfiző fotósok imádják; de mosolyogtam az Olimpia park öt karikáján is, ami nemzeti színűre van festve. „Mint tudható, az öt karika az öt földrészt jelképezi. Az öt szín pedig azt az univerzális gondolatot, amely az olimpiai eszmét létrehozta. A sokszínűség ebben az esetben nem fakultatív, hanem éppen a lényeg. Ennek nem vállalása azt jelenti, hogy a nemzet ezúttal leváltja a Világot. Magyarország pedig nem más, mint az egyetemességet maghaladó szimbólum.” Nagy poén, amin a vak is fogja a hasát. De pár kiállítás erejéig kap a szatirizált kritikából a Műcsarnok néhány összegereblyézett bemutatója is.
Művészettörténeti alapkönyv lett ez az áttekintés, képanyagával, értelmezéseivel kézikönyvként használhatod. A szerző itt felsőfokon játszik: stílusával, elemzéseinek mélységével és politikai keménységével egyaránt. Kritikusokat is oktat, korrigál, ne fogadd el, ami elsőre könnyen ehető: légy kritikus bíró – mondja a legtöbb dolgozata. Külön hívom fel a figyelmet a címlapon szereplő tükörhengeres anamorfózisra: kevesen ismerik ezt a technikát, valamikor, Franciaországban, Flandriában a tükör-mánia korában (17. század) népszerű titkos üzenőkönyvként szerepelt ez a játék. Én is próbálkoztam előállítani, sikertelenül. Orosz Istvánnak, a kép szerzőjének felsőfokon sikerült. Nagy poén.
P. Szűcs Julianna: Nagytotál. Magyar összképek a múzeumban, a tárlaton és a nyilvános térben 2009 és 2018 között. Balassi Kiadó, Budapest, 240 oldal, 4500 Ft
