Ország Lili életmű-kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában
A tükrön túli világ varázslata: korszakos festő teljes pompájában, titkokkal és rejtvényekkel. Harc az emlékezésért és egy új képfilozófiáért.
Papirusz, 1970, olaj, farost, 58×78 cm A szerző felvételei
Végre a teljes oeuvre-rel találkozol a Várban. Ország Lili fiatalon ment el – ötvenhárom évesen – és mégis ez a háromszáz kép lenyűgöz festői koncentráltságával, integer bátorságával. Az életmű egységével. És a saját képkozmosz megteremtésével. Ország Lili a titkok festője. Produkciója besorolhatatlan. Nem(csak) szürrealizmusra hajaz, nem(csak) a zsidó mitológiába mélyed, képvilága saját, egyszeri kozmosz. Ezúttal két fókuszpontra figyeltem: a betű-korszak mitológiájára és a most végre teljes anyagában kibomló Labirintus sorozat festészeti – és művészetfilozófiai titkaira.
Ország Lili betű- fal- és rom-mitológiája (a múlt jelbeszéde…)
A romvárosokban – Pompejiben járt, Firenzében a nagy árvíz idején, Olaszországban a földrengés után – amit látott egy életre megdöbbentette: a pusztulás, a múlt maradványaiból csak kövek és papírok emelkednek ki. Pontosabban, az ő megfogalmazásában: kövek ÉS betűk maradnak el nem pusztítható mementóként. (Ld.: Labirintus XX. Városok, földrengés után, papírok a falon). Mint ahogy ’63-as Exodus (Vonulás) című kép „sorakozójában” sem emberek „menetelnek”, hanem betűk (sőt cartouche-ok), valamint kövek (melyek nála a betűk ekvivalensei). Ezek a betűk nem alkotnak szavakat, de akár kopt, arámi, vagy héber kódok a túlélés bajnokai, a jelenbe épülés rejtvényeiként élnek Országh mitológiájában. Gondolnád, hogy a papír/betű maradványok – a történelem leginkább pusztulásra fogékony kellékei – a múlt megmaradó tanú lehetnek? Pedig ez van: Országnál a betű a történelmet alkotó kultúrák vastartaléka, mint a kultúra kontinuitásának kódjai.
Elsősorban persze motívumként festészetének egyik sarkköve. Mert betűmitológiája – azaz a képpé-tett betűk arrangement-ja a sokféleségből merít: kopt, héber, amharai vagy burmai kódok – egyedi jelként ábrázolva, „kockában” beidézve – az emberi kultúrlét szimbólumai lesznek: ez a „volt-marad-van”, sajátos statement – a „vagyunk” állítása, ami a néző számára elsőre felfoghatatlan jelek rendje. Ugyanakkor a jelek eme kertje többértelmű: egyfelől egy pusztult világ (életforma, város, nép) beidézésének kódja, másfelől betűképei önálló festői toposzként élnek. A történelmi felejtés elleni vészjelekként.
Fordított mitológia ez, ahol épp a betűk kapnak emlékeztető szerepet. Ugyanis a legenda szerint (Platón Phaidroszának elbeszélésében), mikor Theuth isten felajánlotta írás-találmányát Egyiptom királyának, a fáraó azzal utasította el, hogy az írás csak a felejtést hozza ránk, vele elveszítjük múltunkat, mert a betűk szétolvasztják történelmi emlékezetünket. Ország betű-mitológiája viszont éppen hogy a történelmi felejtés ellen használja a képpé vált írásjeleket. (Nem csodálom: holokauszt-túlélőként lételeme a felejtés elleni védekezés.) Persze: festészetének logójává, egyik alapmotívumává emelve: a betű, mint kép a képben.
Ez utóbbit tartom betű-idézetei legfontosabb tulajdonságának: a betű, ami a mi köznapi nyelvhasználatunkban jelentéssel bíró – valamire utaló, önmagában tranzitív – jel, Országnál önálló képiséggel és jelentés-nélküliséggel bír: a betűforma alakja, színe, nagysága integer kép-elem, legfeljebb képtöredék lesz sok más kód között. Hogy a betű képformát ölt, egyfelől azzal jár, hogy elveszíti jelentéshordozó szerepét, másfelől meg felerősíti az „utalás” jelleget, mármint hogy egykor élőbeszéd rögzítésének „örök” jele maradt. Akkor is, ha nem tudjuk, „minek” a jele. Arra akarok kilyukadni, hogy a jelentés nem fontos: a betűalak (kód) önmaga képi reprezentációjával hat. E dialektikának frappáns példája a Papirusz című (1970-es) kép: félig megperzselt pergamenen a betűk „élnek” – kopt „jelek” legyőzték a „megégetés” pusztítását. A megperzselt papíron felbukkanó kalligrafikus jeleket nézve óhatatlanul Bulgakov (A Mester és Margarita című regényének idézete) jut eszembe: „kézirat nem ég el”. A képnek az ad különös súlyt, hogy a pusztulásra fogékony papír félig már elenyészett – belekapott a láng – de a betűk túlélték a tűzhalált. A jel győzedelmesen hirdeti a kultúra elpusztíthatatlanságát – és paradox módon: kínhalálát. .(Mellékesen: az Iszlám Állam (IS) múzeumpusztításai, könyvégetései különös aktualitást is kölcsönöznek e kép többértelműségének.) De a Pompeji fal című (1968-as) kép papír/betű idézete is ilyen „maradvány: a holtan is „élni képes” jel: a „minden rommá változott” eseményét a betűkód legyőzi. Mondanám:„utalása” festőileg „kivirágzik” – igaz, csak sötét tónusban (barnába süllyesztve) – de mégis „peinturesque” – tökéletesen „festőietlen” mivoltában. Azaz jelfunkcióján túllépve, önmagában lesz a festőiség önreflexiója.
Írás a falon, 1967, olaj, farost, 60×60 cm
Habár Ország játszik a jelentésmegvonás (azaz a kód önálló képiségével), valamint a jelentéstelítettség és képszerűség egyesítésével. Ilyen az Írás a falon (1967-es) című képe. A képcím híres biblikus hely, és köznyelvben is használatos vészutalás – tehát nagyon is van „jelentése”, akár jelenre való vonatkozásában is, ugyanakkor a festőnél önálló peinturesque „darab” – csak a képháttérben valaminő fenyegető vég utalásával.
De a betű-képek – melyeket Ország használ – több vonatkozásúak: az Írás a falon című kép esetében nem héber betűt látsz (azt is), de nekem ez a formáció tibetinek tűnik (nem az, csak hasonlít) – vagyis kultúrákon átfutó (azokat egybefogó, ám direktben egyikre se hajazó) jel. (A tibeti írás képszerűsége úgy hat, mintha képzelet szülte volna, pedig nyolcmillió ember használja jeleit.)
Vagyis: a tökéletesen nem-festői (verbális, írott, papirusz-szerű stb. kódalak) átlép önnön képi reprezentációjába, elhagyja jelentéshordó funkcióját, s kód-léte válik a festőiség hordozójává. És egyben egy-egy letűnt civilizáció (kultúra) melankóliáját, olykor drasztikusabban: a félmúlt emberirtásának jeleit.
Exodus. Vonulás, 1963, olaj, farost, 60×125 cm
Az Exodus (Vonulás) című 1963-as képén több egymás felett-alatti sorban kockák, tán homályos betűk, számok „vonulnak”. Az egyes figurákat – több tucatot – keretbe, kockába foglalta: mint az egyiptomi fáraók megkülönböztető jeleként használt „cartouche”-t[1], azaz nevük külön „dobozt” kapott. Egyedek, akiket hajtanak – de akik (a képen legalábbis) megtartották individualitásukat. Mert egyértelmű az utalás a pesti utcán feltartott kézzel hajtott sárga csillagosokra: Országnál a „cartouche” a végtisztesség. Alul-felül a házra emlékeztető bejárat/kapu, ahonnan – és ahová – menetelnek. Az Exodus cím (bár sok jelentősége nincs a képaláírásoknak) a létből való kivonulásra, illetve a holokausztsorsra utal. A kép jobb oldalán tekercsek: az áldozatok nevei – valahol a halhatatlanságban – fel vannak írva…
Architektúrák. Régi városok kapuja, 1966, olaj, farost, 71.5×62.5 cm
Ország Lilit a múlt, a romok világa, a holtak birodalma izgatja. Betűk és romok, jelek és architektúrák így felcserélhetőek (mármint jelentésbeli szempontból): mindegyik a halott múltra utal. A színezés furcsasága: barnás-sötét alaptónus, a földszín variánsai sorakoznak olykor fehér kerettel, elővillanó fehér (gyűrött, pusztuló) lapokkal. A földszín a misztikában a vezeklés, a megkövetés kódja: ennek árnyalatai, valamint ezeknek a fehér papiruszokkal való kontrasztja adja a kép vibráló mozgalmasságát. Illetve többet: a felejtést megtiltó gesztust. Hasonló csendes paranccsal találkozol „sorakozó” jellegű kockába írt, betű-számsorok esetében is. Így például a Lamentáció (1967) esetében: „dobozok” sora alul, majd szélfútta papírok, köztük szórtan-lineárisan kopt betűsorok – a halálba menők „névsorolvasása” kopt variánsban. Itt is a földszínek variánsait használja, és ezek kockáiból, hártya-jelenéseiből világítanak a szertefútt lapok és alattuk-mögöttük a betűsorok: sorsok megkettőzve – „vonulás” és „névsorolvasás” – ez utóbbi a jelen kegyeletével. A fehér szín (a papírlapok, a betűk fehér inverzei) a transzcendencia koloritja. Pontosabban: a felejtés isteni tilalma a papírfoszlányban, ezekben a szélfútta, hártyaszerű félig-pusztult „levelezésben”. De akkor is: lapok-betűk élnek, azt sugallják (nekem, legalábbis) hogy a menetelők egyedi személyisége nem veszhet el: a kép megismételt fehér lapkockái az emlékekben megmaradás parancsát közvetítik.
E képtípus (képforma) – így lesz vad performansz: nyugodt elrendezéssé (négy egymás feletti/alatti sor), valójában kemény parancsot közvetít, bár csak lapokat, cartouche-okat, kockákat látsz. Ez akár Ország Lili logója is lehetne: csendes, egyiptomi, kopt-örmény utalásai – voltaképp felkiáltójelek. Pedig habitusától távol áll a „kiáltás”, a kép fojtott földszerűsége mégis egy elhaló parancs többszörös ismétlése. (Mert más képein – az imént idézett Exodus címűn is – ez sorvezető „játéka” – ha ildomos ezt a kifejezést használnom: „mutat” valamit, ami látvány ugyan, de valójában rejtett-titkos vizuális parancs.
Talán meghökkentő módon azt mondanám, hogy Ország képalkotásában illokucios formával dolgozik (akár tudatos, akár csak én ismerek rá erre a John Austintől származói nyelvi-aktus formára[2]. Az illokutív beszédaktus, azt a beszédhelyzetet írja le, amikor a mondatnak nincs önálló jelentése, funkciója egy aktus „vezénylése”: utasítás, parancs, tanács, figyelmeztetés hordozója[3]. Ország képein az „álló performansz” és az illokutív aktus egymásba fonódik, egymást helyettesítheti, de mindenképp csendes „utasítás”. Az emlékmegőrzés titkos diktátuma, miközben peinturesque mivoltában a libegő lapok és betűsorok, a kockákba sűrített zsidó életelemek képalkotóként is élvezhetőek. Illetve: mint nézők így élvezzük, aztán átjár bennünket a titkos (észrevétlen) parancs. Ország Lilinél gyöngédebb egyéniséggel ritkán találkozol – itt halk parancsszava kezd lassan világítani.
A Labirintusok jeges világa
A kiállítás külön termekben, más megvilágításban a teljes labirintus-birodalmat, százvalahány festményt, ill. monotípiát – mutat be. Sorozatot, amiből az 1979-es, Műcsarnokbéli tárlaton csak ízelítőt láthattál.
Ez a labirintus azonban nem az, amire gondolsz, amivel játszunk, ami legendáinkban él. Országnál a „labirintus” az emberi kultúra „raktára”, titkos menedéke. De ne fussak a diagnózis elébe.
A legendabeli labirintus börtönként szolgált Minósz krétai király udvarában, ahol a Minótaurosz szörnyet tartotta elzárva. Tehát eredeti funkciója cseles zárka volt, nem lakattal, hanem a kijárat titkosításával. Kacskaringós (geometrikus) folyosók, zsákutcák, áttekinthetetlen kanyarok bolondíthatták a próbálkozót, onnan a legravaszabb gonosztevő sem tud eljutni a kijáratig. Felteszem, hogy az embertestű-bikafejű Minótauroszt a palota security-emberei sem tudták legyőzni, ezért dugták a labirintus csapdájába. Az athéni Thészeusz azonban legyőzte, és a kacskaringós/geometrikus folyosókon – szerelme – Ariadné fonala segítségével ki is jutott a szabadba. A legenda századok által megszűrve és lecsupaszítva geometrikus tekervényként él a mai napig: kör, vagy négyzet keretben futó, vonalként folytatódó, vagy zsákutcát jelentő csíkokkal – hogy aztán mára rejtvényjátékká szelídüljön.
Ország másképp használj a Labirintus-metaforát. Elsőre is feltűnik, hogy nincs rejtvényszerű útvonal, talányos középpont. (Talán két képe mutatja be a hagyományos labirintusformát.) Nála a labirintus össze nem függő utalások gyűjteménye, a kultúrtörténet málladékaiból, vagy építészeti csodáiból kirakott kvázi-mozaik. Például majd minden darabban felbukkan egy-egy antik figura, mint „idézet:”: ilyen például a Labirintus kék tükörrel című kép, vagy a Labirintus LXX. Várakozó I. 1974-75. Antik ülő szobor, netán mozgó kép (ahogy a Labirintus XIV. Ülő és távozó figura című képén,1977) – igaz, nehezen tudod kivenni, hogy egyiptomi vagy görög alakokról van szó a kép centrumában. És persze visszatérnek a betűk, falak, kapuk, jelentéstelenített kódjelek, szent iratok, tóraidézetek, és tükrök.
Labirintus LXX. Várakozó I. Zöld ragyogás, 1974-75, olaj, farost, 63×120 cm
Exkurzus: a festmény, mint álló mozgókép
Megállnék kicsinyég, hogy közelebbről nézhessek kedvencemre, a Labirintus kék tükörrel című (1977-es) kék tónussal játszó festményére. Egy képben legalább egy tucat kép szerepel kisebb-nagyobb négyzetekben elrendezve. Mi ez? Játék a „kép a képben” trükkjével? Több annál. Először is két antik szobor (utánzat) bukkan elő: a kép felső sarkában egy etruszk töredék, bal oldalán – meghatározó ponton – ülő (királyi?) alak. Tükörből kettő is van – fehér, kerek ábra – nem „tükrözést” szolgálja. Inkább kulcs a kép megértéséhez. Ugyanis itt minden többszörözve látszik, az alsó sor három „kis-képén” nyomtatott áramkör-rajzok: fekete alapon fehér, kék nyomatban fekete vonalakkal, és fehérben mintha tussal húzottak lennének a csíkjai. A kép közepén három sztélészerű táblán kvázi-betűk függőleges sorban, ugyanez a kép jobboldali, legnagyobb „kockájában” félbehagyott, odavetett kvázi-betűkkel, valami ovális képnyomatot körülvéve – ugyancsak másképp-ismétlés. És hát a kép alapmotívuma az áramkörvázlat – a bal felső saroktól a festményt záró alapsorig ismételve.
Országnál a „tükör” (ami több képének is eleme), lényeges utalás: a múlt darabjai egyszer „voltak”, ami ma fellelhető, az csak „tükörkép”, azaz utánzat, idézet, netán trompe-l’oeil, (mint e képek egyikén-másikján a szoborszerű, ám kivehetetlen alakok áttűnése). A valóság – eltűnt, mi már csak tükörképeivel dolgozunk, de mint ilyenek halálosan fontosak, egyetlen kapaszkodónk a felejtés ellen, a múlt megőrzésében. Tehát: sokszorozni kell őket (talán innen a „kép a képben” tucatnyi grafikai kockája). A tizenvalahány kisebb-nagyobb képet három vízszintes (aszimmetrikus) sorban rakta fel – a kép-egész így válik „álló mozivá” –, a sorozaton végigfutni olyan, mintha a kultúrtörténet peregne le előtted.
A Labirintus kék tükörrel ráadásul a tükörmotívumot is karikírozza: a kisebb-nagyobb képalkotó kockák témái aprólékosan ki vannak dolgozva, csak a két tükör üres, a kerek pudrié-formában nincs semmi. Illetve: a középső toalett-tükör párja a mellette lévő „kockában” ábrával kitöltött tükör-formára rímel. Játék.
A kép-egész zseniális színeloszlásával – alapban szürkés-lila, majd itt-ott szénvonalas grafikai elemek, és mindenütt játék a fehér-foltbetétekkel – egyszerűen lebilincseli az embert. A kép-jelentés persze maga a talány, mint néző, én is csak vakargatom a fejem. Amiben az a fantasztikus, hogy ennek ellenére nem tudok elszakadni a festménytől, ott tart, muszáj „elidőzni” előtte: szuggesztív hatása megállít. Miért? Ez Ország Lili titka. Vigasztalhat, hogy minden jelentős kép ilyen „stop”-jellel rántja magához a nézőt: múzeumi termekben sétálva egyszer csak nem mehetsz tovább. Mondanám: ez a kvalitás legfontosabb értékjele.
Az ember: nyomot hagyó lény
A képstruktúra többnyire merev négyzetes felosztású, egy képben több kocka, egy kiemeltet körülvéve, vagy sorba fejtve. Másutt a Föld alatti világ jeges birodalma, ahol kapuk nyílnak a semmire, a reneszánsz oszlopcsarnokokban nem lakik senki. (Lásd Folyosók a Labirintus sorozatból, Triptichon, 1976,) De „véletlenül” (vagy épp felnagyítva) az egyik kockában egy hellén szoboralak. Ül vagy áll, netán búcsúzkodik? Nem ember-lény – szobor. Amint tetteti az életet. (Ahogy a Pompeji megkövült – épp mozdulni akart, közben megégett, a testek színházának figurái.)
Jeges ez a világ, mert nincsenek benne emberek: a „falon túli birodalom” ez, egykor kultúrák nyomaival. Igen, a nyomok (Jacques Derrida „trace”-fogalma itt rámutató értelmet nyer…) Emberek voltak – mint Pompejiben, vagy a Múltba nyíló kapuk II című képen (1972) – de már nincsenek – eltűntek, elpusztították őket. A Labirintus nyomaik jeges árnyékvilága.
A történelem, aminek ugyancsak nincs nyoma. Mint említettem, csak kultúrtörténet van, annak is csak a kezdete (görög-római plasztika) és vége (a jelenben használt információs technikai „bedrótozás” vonalhálójaként. Mert Ország Lilinél a teret nem egyszer nyomtatott áramkör (1977-ben!) hajszálvékony vonalai töltik ki. (Lásd Ariadné fonala I, 1977) Gondold meg: a kép festése idején épp hogy „feltalálták” ezt kapcsolási, felületkezelési technológiát, amire Ország Lili, mint grafikai alapanyagra lecsapott. Amit, azt hiszem, joggal nevezhetek képtechnikai forradalomnak: a görög szobor, asszír sztélé és a nyák hajszálvonalainak találkozása: a klasszikus ókor a késő huszadik század, a hellén tárgy-civilizáció és az informatikai kultúra összevonása. Halott világ „nyomaiként”.
Labirintus. Ariadné fonala I., 1975, olaj, farost, 100×100 cm
Ország mintha jós lett volna, mármint hogy több képén is utal a tényre: az információs technológiáé a jövő. A labirintus-sorozat számos darabjának használja az IT architektúra vonalazását. Beépítette kozmológiájába, a holtak házába, ahol csak romok-kapuk-írástöredékek vannak. Labirintusaiban egy valamikor volt és egy talán leendő (eredendően halott) világ találkozik. Mert mindkettő ember nélküli. Atomháború után vagyunk…
Képtechnikai forradalom
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a képmező szélén újra feltűnnek a betű-mitológia elemei, tekercsek, falrészek, meander- és kopt jelek, – miközben a képen árkádokat négyzetes tagolású „narratíva nélküli” ősmese-kereteket találsz. A Labirintus sorozat ennyiben összefoglalja életművét – a fal-mitológiát, a betű-metaforával való kultúra-játszmát és a romvilág halálos csábítását.
By the way: a Labirintus-sorozatból, mint az életmű összefoglalásából hiányoznak a pályakezdő festő ikonos korszakára való utalások. Nem véletlenül: itt e sorozatban, rövid élete végén szabadult meg végleg Vajda Lajos nyomasztó-felszabadító zsenijének hatása alól. Végre autonóm művészként teremti negatív kozmoszát.
A Labirintus víziójával jelenik meg a kék szín – mint például az imént idézett Ariadné fonala című képen: új festői beszédmód indul. A korábbi föld- ill. sötétbarna tónust egyre több helyen oldja a kék (másutt: vörös, élénk lila) részfelület. Nem mondhatom, hogy „vidám kék” – mert Országnál ez a kék ugyan lazítja a komor struktúrát, de ez a világító szín fenyegető, halált hozó vidámság. Pompeji – amit meglátogatott, amit jegyzetelt – számára „a halott város, mint műalkotás” maradt meg, és a Labirintus képei e halott birodalmat – Ország élményét, ítéletét a mai világról – tárja elénk. A csillogó kék, és az eleven vörös koloritja lángol – de ez a pusztulás máglyája és a halál ünnepe: pesszimista festészet.
Emberi sors: történelem nélküli történelem. Ország Lili úgy kezeli a Labirintus-metaforát, mint a nagyi ékszeres dobozát: a sorozat az emberi magaskultúra alfájának és ómegájának összefogása. Csak a kezdet és a jelen: egymásba fonva. Ami történelem, civilizációk sorsa, emberi szenvedés – az képileg nincs jelen, illetve „nyomaiban” ott van, amennyiben beleolvad a falakba, kapukba, tükrökbe – és a képtörténés kódjeleibe. Nyomaiban, ismétlem Jacques Derrida híres fogalmával, a trace-szal: „az ember nyomot hagyó lény”[4], élete és halála után a nyom marad igazán eleven, mert visszakereshető és művészileg élvezhető. Csak éppen halott.
Gyár előtt, 1955. (Falas önarcképként is idézik) olaj, vászon,30.5×69.5 cm
Így aztán a Labirintus sorozatban csak a kezdet (az egyiptomi- görög-római kultúramodell) és a vég (fura módon a jelen logója: a nyomtatott áramkör rajza, vagyis: korunk IT civilizációja.), tehát az idők két szélső tartománya éli halott világát ezeken a képeken. Közöttük nincs történelem – mintha a posztmodern történelemfelfogást vallaná magáénak – jóval annak megjelenése előtt. Valójában persze nem posztmodern ez, hanem a „halott világgal” való tragikus játék. Itt csak falak, romok, és üzenet nélküli betűk vannak, valamint jéghidegen záródó, vagy ürességre nyíló kapuk. Fal-variánsok mindenütt – (Ország Lili vallomása szerint ez alapvető festői motívuma. Lásd emblematikus Falas önarckép 4 című képét, ami a kiállítás logójaként is szolgál.) A falakon feliratok, enigmatikus jelek – egykori eleven kultúrák nyomai (trace, megint), de mintha a mai graffiti anarchista jeltömege is beköszönne szőnyegszerűen” kibontott képeibe.
Sokáig marad emlékezetes kiállítás az MNG installációja.
Árny a kövön
ORSZÁG LILI (1926–1978) ÉLETMŰ-KIÁLLÍTÁSA A MAGYAR NEMZETI GALÉRIÁBAN
Kurátor: Kolozsváry Marianna
A kiállítás megtekinthető: 2017. március 26-ig
Jegyzetek
[1] A cartouche (ráma): a fáraó hieroglifában írott nevét egy ellipszis alakú vonal-dobozba, rámába helyezték, a fenség jelzéseként
[2] Austin, John: Tetten ért szavak, Bp. 1990.
[3] Például „vegyél sálat, mert hideg van!”, a „vegyél” = tanács, jelentése nincs, de előír egy aktust, amit jó, ha végrehajtasz (parancs és sugalmazás közötti utasítás)
[4] Jacques Derrida: Grammatológia. Bp. 2014.
