Meglepetés a Falk Miksa utcában

Nagybánya – Párizs 1904-1914 / Virág Judit Galéria

Egy csendes forradalom képcsodái kellemes vásznak között bujkálva

Bornemisza Géza: Virágcsendélet, 1913 A szerző felvételei

A kiállítás érdekessége: a „másik” Nagybánya bemutatása. Az, amit Czóbel zsenije berobbantott, s amiből a magyar avantgárd diaszpórája elindult. Igen, nekem a hagyományos, a régi Nagybánya is megkapó élményt tud nyújtani: ma is borzongás fog el Ferenczy Három királyok című képe előtt, varázslat, misztikum, mítosz együtt. De most nem ő és nem Hollósy Simon, meg Thorma János a kiállítás témája, hanem az iskolán belüli forrongás, az új festészet születésének „ősrobbanása”. Czóbel kiment Párizsba és az épp alakuló vadak (Fauves) csoporthoz csatlakozott, követte képkezelésüket, annyira, hogy be is fogadták. Majd 1906-ben hazajött Nagybányára és ott még vadabb festésbe kezdett. A csoport ifjú tagjai rögvest köré gyülekeztek.

Miről is volt szó festőileg? Itt van például Czóbel Csendélet című képe: egy óriási kék váza, lobogó kék szín uralja a képet, valamint a vázából szerte-szétterebélyesedő, felismerhetetlen, ám virítóan színes levelek, ami a felső kétharmad dominánsa. A színek dominálnak itt, de nem úgy, mint az iskola természethez igazodó képein, hanem radikálisan, „durván”, nyersen és a szemnek megkapóan. Hát persze, hogy a Matisse-on nevelkedett Czóbel e harsány színekkel az alapító atyák nemtetszését váltotta ki. Mert a természetelvűség, a kvázi-naturalista (valójában az impresszionizmushoz közeli) valóságképpel, vagy másképp: a harmóniával szemben Czóbel és követői a színek robbantó erejében hittek. Hadd sorolom e lázadó csoport legmarkánsabb, itt látható figuráit: Bornemisza Géza, Ziffer Sándor, Perlrott Csaba Vilmos, valamint a méltatlanul elfelejtett Galimberti Sándor és Dénes Valéria. (Galimbertit a nemrég elhunyt kollégánk, Tímár Árpád utolsó tanulmánya „támasztotta fel”.)

A csoporton belüli forradalom lényege – és a kiállítás kuriózumának magva –, a színek és kontúrok betörése a harmóniára építő nagybányai stílusba. Pechán József Gyerekek (1908) képét hozom példának: itt tobzódnak a kontrasztáló színek, világít a hátteret-alapot biztosító udvari kavics. E színek egymásra-vonatkoztatása adja a kép alapvető dinamikáját és szakad el a jelenetábrázolás gyakorlatától. Ilyet a hagyományos nagybányaiak nem csináltak volna.

Ziffer Sándor: Karosszékben ülő nő, 1908

De nemcsak a színek dominanciájában, illetve képrobbantó erejében bíztak, hanem a vaskos kontúrok használatában is. A művésztelep nagyjai jelenetet festettek, mondjuk Ferenczy Károly Október (1903) című képén egy férfi olvas, nekünk háttal, de az őszi nap ellen egy függőlegesre állított napernyő ad árnyékot, olvasásra használható fényt. A lényeg egy csodás jelenet, elkapott és uralgó pillanat. A magyar „fauve-ok” viszont az intenzív, túlhangsúlyozott színek, valamint az erős kontúrok használatával azt akarták mondani, hogy itt nem egy életjelenetről, hanem KÉPRŐL van szó. Ne azt nézd, hogy mit festünk, hanem azt, hogy hogyan csináljuk a képet. Perlrott Csaba Vilmos vagy Tihanyi Lajos az intenzív alapszínek ütköztetésével érték el szemet elkapó hatásukat. A kép itt válik el a természet, illetve jelenetábrázolás gyakorlatától és válik önálló, referencia – valóságvisszaadás – nélküli műalkotássá. Az imént említett Gyerekek című képen nem a srácok vitája köt le, hanem a színek tobzódása, amit kordába fognak az erős – korábban nem ismert – kontúrok.

Czóbel Béla: Csendélet, 1908

A színtobzódás és a kontúrozás együtt adta a magyar fauve-ok, az ún. „neósok” (neoimpresszionisták rövidítése) vásznainak elementáris újdonságát: ne a témát, hanem a képet nézd. És ne keresd a „mit ábrázolt”-at, hanem nézd a színek kavalkádját, a vonalas kontúrok tekeredését, ami persze közrefogja a témát, az is játszik, csak már elszakadóban, külön húron. Kb. ezt tanulta Czóbel Béla, meg akik kimentek Párizsba tanulni, a fauve-októl. A kintieknek sem volt könnyű: Matisse befutott, a többieket (Derain, Vlaminck) gúnyolták, mellőzték, pár év alatt át is adták a helyet a következő (kubista, dada stb.) csoportnak. De új korszakot nyitó gesztusuk meghatározó volt a huszadik század festészetére, Magyarhont is beleértve.

Tihanyi Lajos: Szajnai csónakosok, 1907

A színek forradalmi kibontása és a kontúrozás mellett a perspektíva, az alakábrázolás minimális torzítása is e kialakuló csoport sajátsága volt. Lásd Tihanyi Lajos: Szajnai csónakosok (1907) című képét. Nem elég a vörös csónak és kék víz kontrasztja, a kis hajón mozgó figurák mozgása se követi szigorúan az anatómia szabályait, alig észlelhetően, de torzra van véve a három halász mozdulata, miközben felismerhető, hogy mit csinálnak, vagyis a témamegoldás megmarad a valósághűség keretében. Ez a minimális eltérés a harmonikus életábrázolástól, ez adta Tihanyi – és a többiek – képeinek figuratív elevenségét: a nézőnek utána kellett mennie a figuráknak, nem kínálkoztak maguktól a megfejtésükkel, mint az alapító atyák képein. Még jobban látszik ez a torzítás Perlrott Csaba Vilmos képén (Önarckép szoborral, 1910 körül) – már a beállítás és a nézőpont-kiválasztás is árulkodik a szándékos torzítástól. És megjelentek a nem-idealizált aktok, csendes botrányt okozva illetlenségükért: a test, ahogyan létezik, nem, ahogy a férfifantázia rajzolná. De már a képperspektívával is kísérleteznek, lásd Bornemisza Géza Virágcsendéletét (1913), ahol az asztal, terítő, háttér „borul”, mintha Cézanne-tól tanulta volna a két különböző – szemből és felülről – történő rálátás egységét.

Galimberti Sándor: Rippl-Rónai Sándor műterme

A lázadókat a nagybányai kisváros emlékei veszik körül, a templom, az utcák lóval, az őszi házak, a verőfény, ahogy megszoktuk. És velük vitázva állnak benn e sorban a másképp festők, a lázadók, a színek-kontrasztok forradalmárai, csendben, de markánsan. Voltaképp róluk szól ez a tárlat, a többiek (a megszokottak) inkább csak a háttér, az összevetés kedvéért talán. Nagyszerű tárlat-ötlet, elrendezés, alapos gyűjtőmunka eredménye, hisz a képek többsége magántulajdonban rejtőzött. Kis csoda a Falk Miksa utcában.

Pechán József: Gyerekek, 1908

Tudom, kicsit túlzom a „másik Nagybánya” beköszöntését, e kiállítás témáját és stiláris, mozgalmi újítását, de csak azért, hogy látni lehessen, nem olyan harmonikus, egységes ez a mozgalom-iskola, mint ahogy Réti István alapkönyvében (A nagybányai művésztelep, 1954) megírta. Szerettem őket, a Ferenczyeket ma is csodálom – de itt most más a lényeg. A Virág Judit Galéria kiállítása a magyar festészet fejlődésének döntő pillanatát kapta el: itt születik meg a „kép” és a valóság elválása, itt szakad el a hazai festészet Münchentől és lesz Párizs a tájékozódás iránytűje. És itt jönnek létre a különböző művészeti csoportok csírái. (A Nyolcak készülődnek, igaz, kibontakozásuk már nem Nagybányán következik.) De jön 1914, a nagy háború, ami mindent felborít, de közben és később az új generáció (Kernstok Károly körül, Czigány Dezső, Tihanyi Lajos), új leosztásban átszerveződik. De az már egy más történet: a kiállítás címe is utal a sorsfordító dátumra: 1914-re.