Fábián István versével
Miko F. László álom-realizmusa
Hétköznapi történet, gyász
Nincs mit mondanom… (mondja a bika)
Késes angyal
Éjszaka a tengerparton
FÁBIÁN ISTVÁN
A BIKA, AZ OROSZLÁN ÉS A KUTYA,
AKI MINDIG ÉPP ARRA JÁRT
Ezek lennénk hát – hiány fölfeslett szövetben,
mi beleszőtt arcunkat magába rejti.
Háttér vagyunk, szélesen festett vászon,
tenger, tengerpart, óriási ég,
odalent a parton bámuló gyerek:
fölvesz egy fénylő kavicsot,
azután a vízbe visszaejti.
Ő is mi vagyunk, a kő, a gyerekkéz.
Megrajzolt, egymásra néző jelek.
Azon a parton kutyák sétálnak,
kék és fehérbe játszó ebek.
És ívelt mezőkben sápadt angyalok,
szárnyukról aranyló hímpor lebeg,
kezükben kés, üzenetük a kétkedés.
Biciklin járnak, nem gyalog,
szemeik háromszög alakú vérző sebek.
Áttetsző testük árnya is arany.
Bólintanak: Ha látsz is, én nem vagyok!
Ezek lennénk – zárójelentésben gyilkos elírás,
torkunkon akadt mondat búcsúzó szavunk:
porba taposott pikador zászló.
Sétáló oroszlánokra bíztuk napunk,
valutánk a sírás, a bordákon átgázló szívszorítás.
Vagyunk a bikába hasító lándzsa, határkaró,
lám, kitűztük a festett eget. Vagyunk a kutya,
az egekig fölvérző bika és az opálszín oroszlán:
a szügyünkön pirosan táncoló céljelek vagyunk.
Ezek lennénk – ahogy a tenger, a hatalmas kékség
esténket apró csillámokká váltja, és körkörös
idejét, a szűnést és a dagályt arcunkba kiáltja,
lesz a festett vászon afrika színe, vérvörös,
benne ízzó ívekben keringenek a gyöngyök
s a bika, minden délután halálra ítéltje
vérét szétszórva homlokát a porond földjére hajtja;
szemébe néznek a síró göröngyök.
Akkor arcunkat végül a tenger visszaadja.
Kerékpárral Afrikában
