Újabb szén-, tus- és pasztellképek 2014-2015
Kohán Ferencet nem nyugtalanítja a hiány, a látványtöredék, nem fogékony a történetiségre, hangulatában sem hajlandó idézni a múltat. Nem színházat lát, őt az elerodálódott lépcsősorok és a fehér kőre tűző déli nap ihleti.
Az arles-i antik színház
A mai Provence több városát, így Arles-t is a római légió leszerelt katonáinak építették. Arles a római helyőrségek mintájára épült. Az ókori városlakók ingyen járhattak színházba, de nem ülhettek le bárhová. A színpad közelében a puhán kibélelt carrarai márvány üléseket az előkelőségeknek tartották fenn. Nem egyformán kényelmes helyről, de mindenki ugyanazt láthatta: a színpadot és mögötte az akantuszlevelekben végződő oszlopokkal, fülkékkel, ajtónyílásokkal tagolt, háromszintes kőfalat, a scaenae fronst. Középen Augustus császár kolosszális szobrát volt kénytelen nézni a közönség.
A fülkékben álló istenek, istennők modelljei gyakran a város legszebb prostituáltjai voltak. Közülük a legnevezetesebb, az arles-i Vénusz ledőlt, mint a többi is, amik mind a föld alá süllyedtek, ám az arles-i Vénusz a 17. században három darabra törten előkerült. Arles egyik jelképe lett, mégis hamarosan a Napkirálynak ajándékozták az eredeti szobrot, a helybéliek pedig beérték egy másolattal. A király kevesellte a szépség mellbőségét, és egy Girardon nevű szobrásszal megnagyobbíttatta. A nézőtér egykor harapófogóként szorította a játékteret, s a mögötte magasló díszes kőfalat. Néhol még ma is látni odafent a falban a kötélzsinór helyét jelző lyukakat: fehér zsávolyvásznat feszítettek a nézők feje fölé, hogy megvédjék őket a nap erejétől. Mára csak a nézőtér maradt az ókori színházból.
Kohán Ferencet nem nyugtalanítja a hiány, a látványtöredék, nem fogékony a történetiségre, hangulatában sem hajlandó idézni a múltat. Nem színházat lát, őt az elerodálódott lépcsősorok és a fehér kőre tűző déli nap ihleti. Megértette, hogy Vincent van Gogh mediterrán harsánysága, a Déli Műterem eszméje festészettörténeti tény, pedig sajnos életében Van Gogh mindössze egy, és éppen Arles-ban készült képet adott el.
Kohán művészi eljárását legtömörebben az inverzióval lehetne jellemezni. Egyetlen mozdulattal megfordítja, feje tetejére állítja a napsütéses provence-i látványt és az árnyékokat kezdi fekete szénnel rajzolni. A színházra vetülő fény ereje ellentétében: a sötétlő árnyékkaréjban világlik a legélesebben, mint ahogyan az életet is a halál sötét kapujába lépve látjuk meg. Az egyik rajzon a porrá evaporáló kő halmazállapot-változását látjuk, s már-már dörzsölni kezdenénk a szemünket, hogy kimorzsoljuk belőle a porszemcséket, és ekkor egészen más táj felé téved képzeletünk: tengerpartot látunk, elomló dűnéket, éppen most meghátrált hullámokat, amelyek pár pillanat múlva ismét belemarnak a fövenybe s magukkal ragadják az imént tarajosra formált homokot.
A szinte lélegző hajlatok az évek karistolta emberi bőrt is felidézik a szemlélőben. A karcolt, máshol elsatírozott vonalak alatt ráncok redőződnek, nincs az a púder, amely elleplezhetné az organikus anyagot roncsoló időt. És végül a rajz még elvontabb jelentésrétegéhez is lehatolhatunk, ha feltételezzük, hogy két egymáshoz közelítő formát is látunk itt, amelyek soha nem fognak összeérni: a kőülések gyűrődő, tompa árnyéka megtörik, s nem kapcsolódik a baljósan sötétlő lépcsőszélhez. A fény és az anyag között nincs közvetlen kapcsolat, illuzórikus minden érzékletünk, vakon botorkálunk önmagunkba zárva.
A következő képeken koncentráltabb, elvontabb a látvány, a művész kiszakítja a vonalat a térdimenziókból, az ívek csak utalnak, de nem idézik meg képileg a színház kőüléseit, nincs többé kontextus, csak a kicsordult, s a szemünk előtt most dermedő anyagot látjuk a papírlapon, amely a vér alvadására emlékeztet, más szóval a seb gyógyulását, a túlélést implikálja. A következő képen a festékcsíkok tétován keresik medrüket, nincs szabályos ívük, kifordultak a rendből, és az egyik vonal villásan elágazik, mint a szőlőkacs, talán túléli, hogy kilökődött a gravitáció megtartó erejéből. És végül az erőteljes kontrasztokkal megrajzolt pasztellképen a színházi kőlépcsők saraboló vagy aratógép fekete pengéinek látszanak, a fénylő kőülések pedig betakarításra váró, érett terméseknek. Még erőteljesebb a látvány szürrealitása, ha a hegyes fekete íveket egy láthatatlan szörny képlékeny felületbe vájó karmainak érzékeljük.
Balaton-felvidéki fák
A táj fölé magasló fák ágai, lombjai, levelei bonyolult szerkezetet alkotnak, és a fénnyel, széllel együtt vagy éppen e hatásoknak ellenszegülve telik néma létezésük. Az egyik fa szinte a földre roskad sűrű, gigantikus lombozatának súlya alatt, a másik sérült, mintha hosszában kettévágták volna. Ez utóbbi fa léte talány, a múltja titok.
Nem tudjuk, mi történhetett vele, mi okozta a sérülését, de nem száradt ki, nem pusztult el, sőt évről évre lombot bontott. Egyensúlyát, a fák egyik ékét, a szimmetriáját elvesztette. Legyezőszerűen szétnyíló ágai madárszárnyakhoz hasonlítanak. A napfény azsúrosan áttetszővé, könnyűvé teszi, és a fellebbenő szélben elrugaszkodik, felfelé ível, aztán anyagtalan lendületté lényegül át, de nem válik le törzsétől, a törzs föld mélyéig kígyózó gyökereitől.