Jovián György kiállítása a Műcsarnokban
Jovián képi poézissá alakítja a világ nyomasztó valóságát – írta róla Szegő György.
Jovián poézise az ecsetjében és a színeiben rejlik. Ő a legfestőibb festők egyike. Nagyváradon, a Kőrös parti Párizsban, – a XX. század elejének újat és szépséget álmodó városában – nevelkedett. Akármilyen idők is jártak, a levegőben még ott volt Adyék Holnapja ( a társaság: Babits, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás, Juhász Gyula, Miklós Jutka), s építészetében a gyönyörűség. Nagyváradot 2012-ben Európa huszonhárom legszebb szecessziós városának sorába választotta a belga székhelyű Réseau Art Nouveau Network. A szecesszió szinte mindegyik válfajára, köztük a berlinire, a bécsire, a Lechner Ödön nevével fémjelzett magyarosra és a Kós Károly által vezetett „Fiatalok” csoportjának munkáira egyaránt találunk példát a városban.
Lechner ugyan nem alkotott Nagyváradon, de számos őt követő neves építészpáros igen: Komor Marcell, Jakab Dezső, Bálint Zoltán, Jámbor Lajos és a helyi születésű Vágó testvérpár egyaránt letette itt a névjegyét. Jovián ezt a várost tarja szellemi bölcsőjének. A Bukaresti Képzőművészeti Főiskolán Cornieliu Baba volt a tanára. Ekkortól már szerepel kiállításokon. Főiskola után a Nagyváradi Színház díszlettervezője és grafikusa.
1982-ben települ át Magyarországra, ahol a Játékszín, majd a Merlin színház grafikusa, aztán nyugdíjazásáig, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársaként dolgozott. Festőművészként bekapcsolódott a honi művészeti életbe., 1985-ben négy hónapot töltött a Római Magyar Akadémián, majd belgiumi tanulmányút következett, de volt az Osztrák Kulturális Minisztérium ösztöndíjasa, alkotott Lisszabonban, s volt a Cité des Arts ösztöndíjasa Párizsban. Munkácsy-díjas, érdemes művész, akinek művei számos hazai és nemzetközi köz- és magángyűjteményben szerepelnek .
Minden kiállításával meglep, mindig újabb és újabb arcát mutatja és mindig briliáns festőiséggel. Színeivel és színeinek dinamizmusával, a fénykezelés drámaiságával Caravaggiót juttatja eszembe. Jovián témavilága mindig valóságos élményanyagból merít: harci cselekmények nyomai, természeti katasztrófák, város-és épületrombolások, roncstelepek, mindaz, amit az ember valaha teremtett, aztán elpusztított. A pusztulás végérvényes, és visszafordíthatatlan rettenetét örökíti úgy,, hogy a széttört, összenyomorított darabokban még ott a szépség, az erő. Nem lefesti, hanem újra alkotja bennük a gyönyörűt. A fémhulladék nyomorítottságában is ott tükröződik a glóriás fény.
Jovián meggyőződése, hogy a festménynek szakrális szerepe nem tűnt el a világból, s ez a szakralitás a legprofánabb formában is érvényesül.
Az első teremben többségben a rontás képei, fémhulladékok, összevissza formában, feldarabolt csődarabok. A halomra hányt betonhulladékból kikunkorodó drótdarabok, mészpor és a koszosság milliom szürke árnyalatából varázslatos aranyló sárgák és leheletnyi bíborok bukkannak elő. Ezek a felbukkanó színek a fémek kékes keménységét, a törött lécdarabok otrombaságát valami éteri fénnyel derítik. A második teremben figurális festményei láthatók,:erőtlenül is erőtől duzzadó férfialakok, és a talányos pózokban kihívóan kitárulkozó nők.
A harmadik terem a pusztítás romjainak színekben ragyogó formái., Közelképek ezek, hogy jobban megcsodálhassuk az üszkös fa lángok alakította redőzéseit a betonhulladékok formagazdagságát, a huzaldarabok játékosságát.. Fájdalomtól átitatott minden kép, mert a jelen csonkítottságában, kidobottságában, elhajítottságában ott a valaha volt egész szépsége és használhatósága, a teljesség gyönyöre. Ezt Jovián azzal a gondossággal éri el, amit ecsettel és a maga keverte olajfestékkel varázsol. Ez a festésmód eredményezi azt a valóságot szinte meghaladó finom képfelületet, amely megállít és szemlélésre kényszerít.
Ezekbe a nagyméretű (többségük kétszer-három méteres) alkotásokban el kell mélyedni, mert titkot rejt mindegyik. A valóságban megélhető rettenet és a festett rettenet nem azonos kihatású. Jovián megfestett pusztulásai a szépség élményét adják. A szépség és fenséges egymással összefüggő fogalmak. „Mert mi a Szépség, ha nem annak a / Rettentőnek a kezdete, melyet elviselünk még / épp, s ha csodáljuk, azért, mert hagyja, közönnyel, / létezzünk csak.” (Tandori Dezső fordítása, in: R. M. Rilke: Duinói elégiák. )
A fenséges fény és a hátborzongató elmúlás, a vég, ezeken a képeken a festőiség gyönyörűségével örökítődnek. A képeken a romok, az ember tervezte világ összeomlása – a természet vagy az ember által -, mára már egyre megy.
Jovián György elkötelezte magát a szépség mellett és ezt a szépséget míves festőiséggel fejezi ki. Ez a világ iszonytató. Az iszonytatót nem szabad eltagadni. Jovián sem teszi. Felmutat és láttat, láttatja voltat, az elmúlás fájdalmát és azokat az értékeket is, amelyek meg-megcsillannak még ebben a rettenetben is.
A szép rettenete. Jovián György kiállítása a Műcsarnokban január 19-ig.
