Jánoskúti Márta 80

Kamarakiállítás az Operaház Vörös Szalonjában

Örömteli a látvány

Jánoskúti Márta A szerző felvételei

A felújított Operaház gazdag funkciójú terei között is különleges a Vörös Szalon, amely eredetileg a királyi páholy előtere. Az utóbbi évtizedekben királyi fenségek nem jártak erre, de a pompa maradt. A tér maximum ötven ember befogadására alkalmas, falai bíbor színű selyemmel borítottak, mennyezetén Than Mór szépséget és szerelmet ábrázoló kompozíciója, középen Paris ítéletével. Vagyis ez a helyszín nemcsak kivételes, hanem nagyon kevés program befogadására alkalmas. Most mégis örömteli a látvány.

Mózes

A felújítás utáni első bemutatón Jánoskúti Márta, a Nemzet Művésze, Kossuth- és Jászai Mari-díjas jelmeztervező munkái közül láthatunk párat. Ő évtizedekig a Vígszínház vezető jelmeztervezője volt. Zenedrámákhoz is tervezett (például a nizzai Operaház számára) – a Magyar Állami Operaháznak tizenhárom bemutatójához alkotott jelmezterveket: köztük a Hoffmann meséi, a Don Carlos, a Figaro házassága, a Mózes, s a nagy sikerű Turandot előadásaihoz is. A címszereplő az utóbbi előadásban Marton Éva volt. Ezért is ő, a Nemzet Művésze, a bécsi Staatsoper örökös tagja nyitotta meg Jánoskúti Márta kamaratárlatát.

Jánoskúti Márta és Marton Éva

„Csodálatos feladatokat kaptam – mondja Jánoskúti Márta –, operai bemutatkozómon. Például a Ferencsik János 75. születésnapja alkalmából megrendezett Figaro házasságához terveztem a ruhákat. Békés András rendezte az előadást, Sass Szilvia és Melis György szerepeltek benne. Emlékezetes volt a Mózes is. Ott azt találtam ki, hogy az egyiptomi és a zsidó kar közti különbséget anyaghasználattal is érzékeltetem. Bőrrel dolgoztam sokat, natúr, nyers színekkel, ezért is volt érdekes az előadás. Soha nem a harsány színeket kedveltem, hanem inkább a rafinált színvilág vonzott. A nagyon fiatal Kovalik Balázzsal is dolgoztam, először a Turandotban. Arany, fekete és fehér szerepelt benne, más szín csak egy volt, a türkiz. Ezt a színt Turandot viselte. De dolgoztam vele Ligeti-műben, a Le grand macabre–ban, vagy Szokolay Vérnászában is.

Egész életemben az volt a foglalkozásom, ami a hobbim. Ennél jobbat el sem lehet képzelni. Soha nem jutott eszembe, hogy én ezzel keresem a kenyerem. Tisztelettel kell hozzáállni ahhoz a közeghez, amelyben dolgozik az ember. A színházhoz pedig különösen. A színész odaadja testét-lelkét minden este. Hiába megy százszor az előadás, a néző azt az egyet látja. Az lesz az élmény. Nekem pedig ezt kell szolgálnom a művészetemmel.”