Giorgio de Chirico a lendvai várban

A metafizikus művész

Az olasz festő olyan alkotókat inspirált, mint Jean Cocteau, René Magritte, Salvador Dali vagy Max Ernst.

A képen egy archaikusan redőzött ruhájú alak evez egy szőnyegnyi habon. A fodrok egy szoba hajópadlóján szakadnak meg. Odüsszeusz visszatérése a téma. A hazatalálást körülvevő díszlet mintha azt sugallná: egy már megtörténtre tekintünk vissza. A kerti fotel, amelynek halljuk a reccsenését és a másik, amelynek hívogat a kényelme, a nézőnek ad helyet vagy annak, aki várt, de már hiányzik a térből. A padló távolba szűkülő perspektívája egy egyensúly nélküli ponton a falhoz támasztott görbebotra mutat. Az egész kompozíciót idézőjelbe teszi a semmibe nyíló ajtó, amely félig tárva hangsúlyozza a cselekvő hiányát. A visszatérés így válik jelen idejű történéssé, annak múltjává, vagy akár folyamatosan történővé. Ahogy Jean Cocteau írta: „Semmi sem valóságosabb, mint az elképzeltet abban a szobában megfesteni, amiben elképzeljük.” [1]

Odüsszeusz visszatérése

Az említett kép Giorgio de Chirico 1973-as alkotása. Ebben az 1968 utáni, ún. „neometafizikus” korszakában a festő nemcsak az általa teremtett, korábbi metafizikai iskolára reflektál, hanem az egész életművét veszi górcső alá. A gazdag gyűjtemény Dubravko Baumgartner, a Galéria-Múzeum Lendva igazgatója és Pisnjak Atilla művészettörténész gondozásában került a lendvai vár galériájába.

A várkastély, melynek története egészen a 12. századig nyúlik vissza, 1973-tól ad helyet a Galéria-Múzeum Lendva kiállításainak. Nem de Chirico az első világhírű művész, akinek itt tekinthetik meg a műveit a látogatók. Korábban többek között Vasarely, Oskar Kokoschka, Francoise Gilot, Mucha, Goya, Rembrandt és Picasso műveit is megcsodálhatták az érdeklődők. A jelenleg megtekinthető gyűjtemény, amely de Chirico utolsó alkotói korszakát mutatja be, Daniele Brandani műgyűjtő tulajdona, akinek apja személyesen is ismerte a festőt.

Melankolia

A metafizikus iskola és annak programja 1917-ben jött létre Ferrarában, habár de Chirico már 1910-ben megalkotta első metafizikus festményét. Az André Breton körül kialakuló szürrealista mozgalom is a metafizikus iskolában látta előképét. Az olasz festő programjával olyan alkotókat inspirált, mint Jean Cocteau, René Magritte, Salvador Dali vagy Max Ernst. Az elmélet középpontjában a váratlan reveláció (feltárás) áll, amelynek segítségével nem egy utcát, egy teret látunk magunk előtt, hanem egy rejtélyes hasonlóságot, mintha valamit a valóságban, majd álmunkban látnánk viszont. Ugyanazok, de mégsem, mintha a képet meghatározó tulajdonságok egy misztikus transzformáción mennének keresztül. A metafizikus alkotás így teremt kapcsolatot a tudattalan és az értelem között. Ehhez azonban le kell tisztítani az alkotást mindenféle átmeneti elemtől, hiszen az állandóságot kell hangsúlyozni, amelyben az érzelmeknek nincs szerepük, „az örökkévalóságot, amely nem rossz vagy jó, mint ahogy az ürességnek sincs se színe se illata.” [2]

Olasz tér

Az 1968 utáni korszak alkotásai alkalmat adnak a teljes életmű megismerésére, hiszen ezekben a művekben a festő nemcsak a metafizikus korszakára, de a későbbi, naturalisztikusabban ábrázolt barokk stílusú portréira vagy romantikát idéző romos tájképeire is visszagondol. Melankólia című 1972-es alkotása például az 1912-es Olasz tér módosított változata. Érdekes sorra venni az egyes változtatásokat, melyek első látásra nem tűnnek túl hangsúlyosnak, de a későbbi változat mégis egyfajta tükrözése a korábbinak. Az alak, aki az 1972-es képen az árkádok alatt áll, azonos lenne azzal, akinek a korábbi alkotáson csak az árnyéka vetült a térre? Rejtélyes a perspektíva játéka, amely a későbbi képen a 2 árkádsort különböző nézőpontokból mutatja, mintha az egy térben ábrázolt épületek nem egy időben lennének. Tett vajon egy lépést az első változaton ábrázolt állandóság, miközben nem figyeltünk oda?

Találkozás a titokzatos fürdőben

A kiállítás képein megjelenő rendkívül gazdag szimbólumrendszerben újra megjelennek a fürdők, amelyek első változatai még Jean Cocteau 1934-es Mythologie című munkájához készültek. Az eltolódások teszik titokzatossá a képeket: látunk valamit, de mintha mégis valami ettől különbözőnek a jelentését kutatnánk. A Találkozás a titokzatos fürdőben című 1972-es alkotáson a kietlen tájra helyezett medencék színe csak a háttérben kéklik. A víz hullámai a házfalak ornamentikájában köszönnek vissza, miközben a fürdőző geometrikus hullámtörésekben áll a medencében. Az öltönyös férfi állandó jelenléte a képeken talán valami oda nem illőnek a szimbóluma. Ugyanez a rejtély látható a Piros kesztyű (1975) című litográfián is, amely az 1914-es A sors rejtélye című műre reflektál. Az előbbinél a medence melletti állig felöltözött férfi, az utóbbinál a háttértől elütő piros kesztyű adja a kontrasztot. A képeken sorra kerülnek elénk a megfejtésre váró további enigmák, amelyek mintha összekapaszkodnának az életműben.

Piros kesztyű

Hogy ennek a mesterien titokzatos játéknak részesei legyünk, nem kell mást tennünk, mint elutaznunk a szlovéniai Lendvára, ahol Giorgio de Chirico alkotói visszatekintése bennünket is egy metafizikai látomásra sarkallhat, amelyben a vár sok évszázadot megélt falai is egészen másképp tűnnek majd elő.