Repülök Chagall-lal

Garamvölgyi Erzsébet kiállítása

Két dimenzióból kilépni háromba

Két dimenzióból kilépni a háromba a kollázstechnika sokféleségével sokakat inspirált. Ha csak a huszadik század magyar képzőművészeit nézzük, többen is alkottak így, például Bálint Endre, Schaár Erzsébet vagy Jovánovics György. A dobozba bele lehet zárni sok mindent. Kerete is van – sokkal hangsúlyosabb, mint a festményeknek, rajzoknak –, ami elválaszt attól a sokféleségtől, ami körülvesz bennünket. Garamvölgyi Erzsébet ilyen kollázsdobozokat készít.

Nem tanult szakmája a képzőművészet, az élet hozta ezt számára, mert megfosztatott attól, amiért addig élt. Nem mindenkinek adatik meg, hogy olyan munkája legyen, amely tőle a gondolatait, testét-lelkét követeli. Andrej Rubljov életéről szóló csodálatos Tarkovszkij-filmjéből is tudhatjuk, hogyan érdemes harangot önteni, hogy az igazán zengjen. Valójában, semmit nem érdemes félvállról csinálni. Azok a dolgok az érdemlegesek – tárgyak, de az ételek is, nagymama levese, buktája –, amikben lélek van. Garamvölgyi Erzsébet évtizedekig nagy rendezők munkáját segíthette a „királyi” tévében. Sok-sok kulturális és irodalmi mű készült ott. Legutolsó munkája a Vámos Miklós-féle Lehetetlen volt. Sokakkal együtt került ki egyik napról a másikra. Van, aki ettől elveszik, de aki erős, az talál magának más munkát. Garamvölgyi Erzsébet rátalált a dobozokra.

Fotó: IF Cafe Jazz Club

Először barátok, rokonok ajándékaként készültek. Belerakva mindent, ami jellemző és emlékezetes. Aki látta ezeket a dobozokat, tetszéssel fogadta. Ami visszaigazolást és inspiráló erőt adott, s egyre több készült belőlük. Egy éles szem meglátta benne a kiállítási lehetőséget, amivel már nemcsak barátok, de a tágabb közönség előtt is meg lehet mutatkozni. Egyre több olyan mű készült önkifejezésként, amelyeknek mondanivalója volt, idéztek emléket, szándékot, fájdalmat, valamiféle gondolatot. Az ügyes kéz egyre inkább megtalálta azt a formát, amivel kifejezheti ezt. Különbözőek a keretméretek, a dobozok, ahogy sokféle az anyag, amikből állnak: toll, papír, fénykép, porceláncsésze (a Világmindenség például karácsonyfa-díszekből áll), miniatűr ezüst székecske, alumínium Eiffel-torony. Mindegyik doboz más, és mindegyik máshogy más. Ami közös bennük, hogy lelkes dolgok, érződik bennük az odaadás. A beleadott lélek pedig a szemlélőt nem hagyja érzéketlenül.

„Én soha nem rágom a ceruzán végét, hogy mit csináljak. Igen, megszületik egy gondolat, és akkor megpróbálom összekeresgélni hozzá a holmikat; utánajárok, de ha nem kapom meg azokat, amiket szeretnék, akkor abbahagyom. Ez egy nagyon jó elfoglaltság. Igazából, ahhoz, hogy valakik ezt szeressék, jelen kell lenni és erre jók a kiállítások. Minél több dobozt csinálok, annál nagyobbak az igényeim magammal szemben. Hozzáolvasok, ha éppen arról van szó, hogy a tartalom is meglegyen benne. Arra törekszem, hogy minél maradandóbbak legyenek mások számára is.”