Az albumhős

feLugossy László – 70 éves

Mikor először lépett fel, én, mint a nagyrealizmus mániákusa elhűltem: ilyet lehet csinálni?

feLugossy László Fotó: Wikipedia

Igen, feLugossy performanszai bátor művek voltak a késő kádári években, csoda, hogy láthatóak-hallhatóak voltak, egy egész szubkultúra élvezte-ünnepelte. Mert hát a Bizottság együttes nevéből balhé lett – a Központi Bizottság magára vette a célzást, a fiúk rugalmasan A.E. Bizottságra váltottak (Albert Einstein Tánczenekara cím rövidítése). A politikai balhé persze még jobban feldobta az együttest.

Aztán – magamról beszélek egy pillanatra – szünet, majd jön a barátom épp egy aukcióról, hogy nagyon mennek feLugossy képei, kezd sztár lenni. Neki van egypár a korábbi alkotásaiból, meghívott, nézegettem: mindent másképp láttam, mint a ’80-as években. Szellemes, ironikus felületek, a figurák kicsavarva, de bosszantó-mulatságos alakban, mintha annak idején nem is én láttam volna ezeket a képeket. Kicseréltek – illetve, rátanultam, vagy hogy is mondják. Most a MissionArt Galery kiadásában – belső terjesztésre – kis gyűjtemény került kezembe: jött a másik ámulat. Ez egy komplett életmű.

A Szufla című gyűjtemény (alcíme: Túltermelési kísérletek a nyolcvanas évekből) festményeket-grafikákat, vázlatokat mutat és dolgozatokat.

Előőrs, 1989

Itt mutatóba mindjárt egy zseniális kompozíció: egy tank ágyúcsöve megy bele egy gondolkodó agyba (nem írom le, nézd a képet). Nekem mintha ’56 retrospektívje lenne, az év, amikor keletkezett, ami amúgy is annus mirabilis volt. És pár lappal odébb a művész szlogenje, vagy inkább kezét vezető gondolata: „csak a radikális progresszív, provokatív művészetnek van valami teteje, nem érdemes itt szépelegni, tapétákat készíteni, egy ilyen komoly zsákutcában”. Szlogennek hosszú, alapelvnek viszont precíz: ami mára megmaradt bennem, illetve rezonál, az két fogalom: a „provokatív” és a „zsákutca”. Hát igen, ha innen nézem festményeit, mindent megértek: mi volt ebben a lázadás, mi az üldöztetés, mi az alternatív művészet betörés jellegű kiáltványa.

Végül is az új művészet (az Új Hullám, ahogy később olvasom) gyökerei ’56-ig nyúlnak vissza, illetve abba az életérzésbe, amit akkor például a Megáll az idő zseniális (újra felfedezett) retrója fejezett ki. Meg az apák bűneinek tudatosulása és az egész história kiröhögése. Igen, a rendszerváltás egyik legfontosabb komponense – amiről ma valamiért nem esik szó – a kinevetés mindent összedöntő ereje. Nem a karikatúra, hanem a képek utalásokat tagadó jellege, hogy mi nem akarunk mondani semmit, mert itt már nincsenek szavak, csak röhögni lehet.

Röhögés, bégetés, Batu Kármen, 1987

Már nemcsak a szocreál addigra köznevetség tárgyává süppedt marhasága volt a célpont: a nagybetűs művészet, mint az egykori dada-mozgalomban. Kép vagy tárgy, tudj’ isten, csónakszerű valami úszik a térben egy létra felé, melynek tetején egy bányászlámpa látható. Meg egy cédula: art is only a cruch (a művészet csak egy mankó). Gesztusfestészet, nem a szakmai tökély, hanem tiltakozás, a nagybetűs művészet leszarása volt a fontos: tökéletes grafikai-festészeti tudással a zérus-fokot tudjuk felmutatni nektek tükörként.

feLugossy is több hangszeren muzsikál: performansza tán közönségcsalogató, de zenekarban énekel (játszik), grafikát, díszletet tervez, stb. Nem véletlenül szerepel az album vége felé El Kazovszkij, amint épp csinálja a Vándorállat című installációját: az Új Hullámban mindenki populáris Gesamtkunstwerkben nyomult: zene, performansz, festészet. (Mondjuk Hajast kivéve, akit valamiért nem csíptem, már nem is tudom miért…) Ez ma már közhely, de a pop-művészet teljes lefedésére szüksége volt e csoportnak, hogy észrevegyék, hogy tanuljanak belőle: íme, vissza is lehet pofázni a hatalomnak, no meg a közízlésnek. Tanulj meg röhögni, összeomlik a rendszer. Milyen igaz gesztus volt. Ezek a művek igazi Zeitstückként funkcionálnak, nem az örökkévalóságot, hanem az épp akkori köz- és művészetpolitikai állóvizet akarták felrázni. Művészileg reduktív formáció, elemekre bontás, neoprimitivizmus, mint vizuális komédia és rendszerkritika. Közelebbről nézve a profizmus és a gyerekrajz transzformációit láthatod – sokféle megjelenési módok közül talán a legjobban levehetőt.

Atlantiszimicsoda, 1983

Micimackó vagy mi, felnőtt idézetként képes szerepelni (valamikor a Postabanknak volt kedvenc figurája…). A gyerektárgyakra való redukció – a szatíra és műbájolgás keveréke: tökéletes rendszerkritika.

Ami e művészi magatartás végső sajátja, a nem-beilleszkedés, a kívülállás, nem érdekes, mi van, csinálom. A kötet bevezetőjének végén, ahol Kishonthy Zsolt a kérdező (email-váltásokban), szóval ott kiderül a művész alapállása. „Mivel soha nem bírtam alkalmazkodni, s nem voltak megfelelési kényszereim, ezért most sem érdekel igazából, hogy mi van, nagyjából belőttem a helyem, a seholsem helyzetet, amiben az az ámulatos, hogy mégis létezik.” Majd a bekezdés végén a kötet címének magyarázata is felbukkan: „a kérdésedben említett spontán erő – amit én szuflának nevezek – még mozog, talán a megmaradt infantilitásomnak köszönhetően rezeg a léc, de rezeg.” Pontos GPS-bemérése önmagának, különös helyzetének, művészi magatartásának. Na, most mondd meg, tényleg nem érted, hogy „seholsem” élünk? Képei világon kívüli játszadozásnak tűnnek, ám végül mégiscsak létünkre mutatnak. Mármint arra, ahogy élünk. Játékosan, gúnyosan, kiröhögve.

Szufla

Ja, és nagy gratula „Lacának” (feLugossy Lászlónak) szülinapjára. (Kossuth-díj?)

Utóirat

Az album utolsó fejezete „Laca” interjúja, amiben arról panaszkodik – joggal – hogy mindenki csak a ’80-as évek nagy lázadó korszakának képeit idézi. Ezért mikor idáig jutottam az olvasásban, elrohantam gyűjtő haveromhoz, hogy pár későbbi – 2010-es – festményét fotózhassam. És nemcsak fényképeztem, hanem ide is rakom őket.

Kaktusz

Nekem a „Kaktusz” című képe tetszik nagyon: voltaképp három, egymásra helyezett tér – a figura, a lapát, és az icipici kaktusz egymáson-egymásba függeszkedve, fantasztikus iróniáról árulkodik, mondanám, még egy csöpp Picasso-cikizés is akad benne. A Kávézom című kép jóval bonyolultabb, nem mernék belemászni az elemzésébe, csak annyit jegyzek meg, hogy ez is többrétegű mű, a címadó gesztus csak ürügy, de a kép grafikus elemeiben azért az is ott van, hogy feLugossy volt alapítója a szentendrei Vajda Lajos Stúdiónak, ami akkora kulturális teljesítmény, hogy máig visszhangzik. Ennyi, és gratula ismét.