Fábián István versei és képei
‘Utad: isten tenyerébe karcolt életvonal.’
Kő a kőtől 1.
EGY FIATALEMBER DÉLUTÁNJA
Árnyékod dől a gálicos mésszel kent falon.
A kékkő-fehér folt hűvösét megőrzi inged.
Megtart indulásod, hűlt helyed ebek ugatják.
Ki volt itt? – kérdik ezerszer áldott kóborkutyák.
Szívedben egyirányú utcák karamboloznak:
mindig szembejönnek a napfény aranyrögei.
Arcodra varrt szitakötőszárny rajza a holnap.
A kékség kendői repesnek tavaszi délutánban.
Szanaszét boldog kocsmák, szűk tekintetek.
Utad: isten tenyerébe karcolt életvonal.
Dühöd: keretéből pengével hasított vászon.
Titok feszül, csattog szavadban, röpköd-reped az ég.
Kő a kőtől 2.
BUGYLI ORSZÁG
Hűvös érintésével ijeszt a mélység,
ürességével a fönti magasság.
Méhükben csukott kések alszanak,
álmuk megszületni kész.
Elpattan minden egész,
szétdőlnek kövek és vasak,
volt arcuk visszaálmodják
a minden és az ittmaradt kevésség.
Mert gőgösek a lévő egészek,
tulipánt játszanak istenek,
a költő is igen gyakran részeg,
az évszakok újralenni készek,
csukódnak-nyílnak nyarak-telek.
Szárnyas falepkék: kinyílnak a kések.
Az utolsó farkaspár
KŐ A KŐTŐL
Kérdezd a napraforgót,
ki arcát nem féltve
fölbámul az éjszaka egébe.
Kérdezd a fuldokló tengert,
kin átvilágítanak fénnyel telt
kristályfekete mérgek.
Kérdezd a megvakult eget,
hol az üres időben lebeg
az utolsó felhő. Ottfelejtve.
Kérdezd a követ, kinek
óceán mélyén társa: kő,
a biztos kettétöréssel eljegyezve.
*****
BOGARAK MOSOLYA
Galamb iszik galambkoponyából,
olajággal suhint a béke.
Volna-e még bárki bátor
nemet mondani a végső menedékre?
Ahol a menedék behúnyt szem.
A menedék összezárt száj.
A menedék csontfehér homlok.
A menedék az estékké romlott magyarázat,
a szerelem, amivel szívünket hígítja vérünk,
romlás és összeomlás áztat
minden sebünket, a Jézus tenyerére rajzolt
seb is csak hazudott menedékünk.
De az a szög, az a szög, az a szög
annak a rozsdája valóság, mert
a rózsafák sosem hiábavalóság.
Mert csak a tavasz örök.
Csak a tavaszban érnek egybe
a gyönyörű körkörök, tavaszról álmodnak
jókedvű ördögök, ázott avarban is a tavaszt
álmodják a pocok-, ürge- és rókadögök.
A bogarak mosolyát istennek ki meséli?
A farkasüvöltést, a hegyeken átzúgó imát
ki éli, ki volna az a mesebéli,
aki azt emberré fogalmazza?
Ki volna, ki a galambot kezemre visszaadja,
mert élni kell, élni kell, mondjuk-ütjük
a létezés minden ereivel, azt a galambot
etessék mindenféle mézek, magok,
szemembe látva lássa, én is ő vagyok:
lélegzik a világ himnuszok nélkül.
Világ virága bomlik menedékül,
ha az utolsó harang is elhallgatott.
