Position #4 – Van Abbemuseum, Eindhoven; David Lynch – Bonnefantenmuseum, Maastricht
Egy várossal és egy órával később egy misztikus, groteszk, nyugtalanító, de az összes baljóslatú üzenet mellett is valahol mélyen mégis ironikus világba csöppenek, aminek talán nincs köze a valósághoz.
David Lynch
„Olyan vagyok, mint egy föld nélküli fa. Megremegek minden fuvallattól. A nap se tehet semmit a sápadtságom ellen. Az eső sem itatja meg a gyökereimet.
A levelek a fák történetei. Mesélnek a szélnek, a madaraknak, a többi fának. De itt senki sem ismeri a nyelvemet, aki élő. Csak hulló leveleket vérzek csendesen.”
Tuncay Korkmaz szavai libbennek a hófehér vásznakon, ahogy elsétálok mellettük, mint a fák levelei, apró történetekként. Az író és politikai aktivista hét évet töltött börtönben Törökországban a kurd közösség támogatásáért.
David Lynch Six Men Getting Sich, 1967
Egy másik vásznon egy menekült mesél, aki a volt amszterdami börtön épületében, a Bijlmerbajesben kialakított menekülttáborban várja sorsát. Börtönből börtönbe került. Arra emlékezteti, ahonnan jött. Vasrácsok, lakatok, zárt ablakok, fakó falak, rongyok és zsákok a földön, a füstjelző ismétlődő zaja. Ott állok én is vele a kiállítás első termében rácsokkal körülvéve és egy hosszú pillanatra elszorul a torkom. Az örök szorongás reménytelenségét érzem én is. Nézem a falakon a színes rajzokat betűkkel, szavakkal. A képzőművész és aktivista Gluklya (Natalia Pershina-Jakimanskaya) egy játékos módszerrel segítette a menekülteket a nyelvtanulásban, olyan szavakat keresve hollandul, melyek az anyanyelvükre emlékeztették a menekülteket. Azt akarta, hogy emlékezzenek arra, kik ők, honnan jöttek és hagyományaikról mostantól a befogadó ország nyelve, szokásai jussanak eszükbe.
De Gluklya rákényszerít arra is, hogy szembenézzünk a hajléktalanság fájdalmával, emlékeztet az 1917-es októberi orosz forradalom harcosainak méltóságára és a felszabadulásért folytatott küzdelmükre és egy 2015-ös installációval a Vlagyimir Putyin hamis megválasztása elleni demonstrációra is. A lényeg mégis a fojtogató érzés, a bizonytalanságé és reménytelenségé, amiről nekünk, szerencsés helyzetben lévőknek fogalmunk sincs. Beszélünk róla, próbálunk együtt érezni azokkal, akik arra kényszerültek, hogy elhagyják a hazájukat, a házat, ahol felnőttek, az utcákat, melyeken minden nap végigmentek. Vagy épp elfordítjuk a fejünket, sőt tagadjuk, hogy ami ezekkel az emberekkel történt és történik, megmagyarázhatatlanul szörnyű, mégis valóságos.
David Lynch Pozar (Fire) 1967
Egy „lebegő” fa körül székek várnak, rajtuk könyvek, a falakon térképek földrészekről, ahol emberek éltek. Sandi Hilal és Alessandro Petti faiskolája arra emlékeztet, hogy az iskolák egy fa alatt ülő emberrel kezdődtek, aki nem tudta, hogy tanár, de megosztotta a tapasztalatait más emberekkel, akik köré gyűltek, de nem tudták, hogy diákok. A fa pedig, mint élőlény fizikai és metaforikus módon is közösségé formálja az egybegyűlteket, hogy aztán az együttgondolkodás során kritikus, szabad és független gondolatok szülessenek. A valóságban e fa Brazíliában áll, ahol brazilok és palesztinok tanulnak és gondolkodnak együtt.
A képzőművész és történész Naeem Mohaiemen három dokumentumfilmje közül a United Red Army az, amelyik továbbra is benn tartja a levegőt és összeszorítja a gyomromat. Filmjében arcunkba tolja, miként tárgyal egy repülőgépet eltérítő japán radikális csoport a toronnyal, hogy túszaikért szabadon engedjék bebörtönzött társaikat. Láttunk már sok hollywoodi filmet a témában, de itt a toronyból beszélők bizonytalansága és félelme kézzel fogható. A szabadon engedett túszok halálfélelme és megkönnyebbülése nem színjáték. Nem is lehet tovább bírni. Ki kell mennem, hogy újra levegőt vegyek és arra gondolok, hogy a négy kortárs alkotó szemüvegén keresztül bemutatott és az eindhoveni Van Abbemuseum által keretbe foglalt élményt mindenkinek át kell élnie, hogy megértse, mi folyik itt valójában.
Egy várossal és egy órával később egy misztikus, groteszk, nyugtalanító, de az összes baljóslatú üzenet mellett is valahol mélyen mégis ironikus világba csöppenek, aminek talán nincs köze a valósághoz.
Legalábbis David Lynch elbeszélése szerint a munkásságát át- meg átszövő erőszak, groteszk szexualitás és sötét, depresszív gondolatok ellenére ő maga egy boldog, szerető családban nőtt fel, ahol édesanyja gyermekkorában nem színező könyvet, hanem üres papírt adott a kezébe, hogy ezzel is ébredő kreativitását inspirálja.
David Lynch Change The Fuckin Channel Fuckface, 2008-2009
A maastrichti Bonnefantenmuseum sosem látott méretű, meglehetősen impresszív retrospektív kiállítással mutatja be a megkerülhetetlen filmrendező szerteágazó munkásságát, melyből kiderül, bár nevéről mindenkinek kultuszfilmjei jutnak eszébe, a Pennsylvania Képzőművészeti Akadémián tanult alkotó mindig is inkább vizuális művésznek, képzőművésznek tartotta magát, a filmkészítéssel pedig bevallása szerint csupán véletlenül találkozott tanulmányai során.
Ahogy szertartásosan megnyílnak a kiállítás kapui, belépve Lynch ifjúkori zsengéit valami furcsa zaj festi alá. Színes házat ábrázoló gyermekrajz, Van Gogh portréjának szkeccse, Francis Bacon anatómiai formákat összemosó munkáit idéző fotómontázsok és ez a hangos, irritáló és nyugtalanító sziréna. A zavaró hangokhoz a Six Men Getting Sick című 1967-es, első vegyes technikával készített stop-motion kísérleti filmje tartozik, ami akár ars poeticaként is felfogható. Világos, hogy ha ide belépsz, egy másik világba kerülsz, Lynch fejébe, ahol többek közt halak úszkálnak, legalábbis ő hajlamos ezt hinni. A zavarba ejtő gyerekrajzok és előtanulmányok első nagyjátékfilmjéhez, a Radírfejhez összemosódnak, mintha a benne élő mindent látó és észlelő gyermek soha nem tűnt volna el.
David Lynch Couch Series #9 2008
Itt minden összekapcsolódik egymással, rejtélyes üzenetek kötik össze a képzőművészeti alkotásokat Lynch közismert filmjeivel. Az Elefántember forgatási helyszínkeresése ihlette az elhagyott gyárakat idéző festményeket és egy egész teremnyi vegyes technikával készült történetmesélő kép enged betekintést a Twin Peaks sötétségbe burkolózó Bobjának legveszélyesebb gondolataiba. Van, hogy a festék türemkedik ki a képekből segítségért kiáltva vagy vattaszerű anyagok kucorodnak össze rettegve. Barnák, szürkék, feketék és fakó zöldek ezek a gondolatok, nem túl bizalomgerjesztőek, mégis épp úgy fogva tartanak, mint a Laura Palmer meggyilkolását követő eseményeket szürreális humorral feldolgozó sorozat. Egy másik teremből zene szűrődik be, a lengyel-amerikai Marek Zebrowski szerzeménye Lynch munkássága előtti tisztelgésként, melynek ihletésére a rendező el is készítette Tűz című vibráló, ijesztő gondolatokat keltő animációját.
Davif Lynch Cím nélkül (Lodz) 2000
A termekben bolyongva nem lehet tudni, hol végződik a buja, kegyetlen, erőszakos szexualitás és hol kezdődik az abszurd, hisztérikus és gyermeki humor. Mindig a részleteket keresi, a fal mögé akar nézni, azt akarja tudni, mi történik a zárt ajtók mögött a békésnek hitt kertvárosban, miféle sötét vágyak és álmok rejlenek az ártatlannak tűnő felszín alatt. Legyen rövidfilm, fényinstalláció, animáció, akvarell vagy fotómontázs a nyelv, amelyen megszólal, mindig azokat a gondolatokat üvölti szemérmetlenül, amiről senkinek nem beszélünk, amit magunk előtt is szégyellünk, amit nem vallunk be a világ előtt. Amit akkor se hiszünk el, ha az orrunk előtt történik. Még akkor se, ha valódi arcokon folynak végig a valódi könnyek, a történetek pedig valódi tragédiák. Lynch azt vallja, a művésznek nem kell átélnie szörnyű dolgokat, hogy a szenvedést ábrázolni tudja. És lehet, hogy épp ezek az olykor álomszerű, érzéki, mégis komor és nyugtalanító alkotások kellenek ahhoz, hogy ha csak résnyire is, de kinyissuk a szemünket és lássunk.
Position #4 – Gluklya, Naeem Mohaiemen, Sandi Hilal és Alessandro Petti – Van Abbemuseum, Eindhoven, Hollandia
Megtekinthető: 2018. december 1. – 2019. április 28.
Someone is in my House – David Lynch – Bonnefantenmuseum, Maastricht, Hollandia
Megtekinthető: 2018. november 30. – 2019. április 28.
