Budapest a festők szemével – Kieselbach Galéria
Budapest. Nem lehet nem szeretni.
„Nem állok udvarlóid közé: nem magasztalom természettől örökölt maradandó szépségeidet. Nekem az a szépséged tetszik, amely veszendő, mely az ördögé, a fiatalság szépsége. Mert te vagy a legfiatalabb nagyváros te vagy a bálozó kisasszony a nagyvárosok között” Fogalmazott 1885-ben Szentimentális séta című írásában Ambrus Zoltán. Valóban, a város akkor formálódott naggyá, kapta azt az arculatát, amit ma is ismerünk és szeretünk. A festők pedig már akkor is megihlette. A Duna-part, az utcák, valamint a templomok jelennek meg vásznaikon.
A Kieselbach Galéria, hagyományait követve, most is nagyszabású kiállítással készült. Közel száz, majd hárommilliárd forintnyi értékű kép került a falakra nemcsak a saját, de a Szépművészeti Múzeum, a Nemzeti Galéria, a Fővárosi Képtár (Kiscelli Múzeum), az Ernst Múzeum, a Virágh Judit Galéria, a Bizományi Áruház kincseiből. A legrégebbi alkotó, a városképfestő Rudolf von Alt veduta-festő. Egyik itt szereplő képén láthatjuk az első Nemzeti Színház (1837-1908) épületét, amely a mai Rákóczi és Múzeum körút sarkán állt.
Az épületek és városrészek – több közülük csak volt, például a Tabán – arculata nemcsak változott a százötven év alatt, de ahány festő, még ugyanannak a témának is, különféle hangulatát-színét mutatja. Felvonulnak a legnagyobbak Barabás Miklóstól Mácsai Istvánig. Ahány festő, annyi hangulat, Márffy Ödön, Perlrott-Csaba Vilmos, Tihanyi Lajos, Kmetty János színei az életszeretettől tobzódnak. Külön terembe kerültek a „színzsonglőr”, Vaszary János képei. „Hogy Budapest legszebb sétaalkalma az akácfákkal szegett Dunakorzó, olyan ismert igazság ez, amelyet banalitástól irtózó tollam szinte szégyenkezve ír le. Ennek a kedélyességében is grandiózus sétatérnek olyan hangulata van, mint egy nagyvilági szalonnak, amit a természet és a budapesti élet együttesen díszítettek ilyen utolérhetetlennek” írta Megyeri Ella Budapesti noteszben 1937-ben.
Ugyancsak külön teremben láthatjuk a huszadik század második felének kiemelkedő festőinek, Kontuly Bélának, Czene Bélának és Mácsai Istvánnak már más életérzést sugalló képeit. Utóbbi naplójában, 1960-ban így ír: „A város tüneményesen szép elhanyagoltsága dacára, mert még alig tudok megállni a legexponáltabb helyeken, hogy valami romhalmaz, szemét, ócskaság a képbe ne kerüljön. A Lánchídon állva, a Gellérthegy felé fordulva a hevesen fújó déli szélben, a zölden kavargó vízben, a kürtölő hajókon szépségnek igazi támadása éri az embert. Isteni lehetne ez a város. Ez a Duna-part példátlan a világban”. Láthatjuk Mácsai festményén a neorealista eszközökkel megfogalmazott erkélyről szomorúan bámuló magányos kutyust és az újságpapírral letakart halott öregasszonyt a járdán.
A Kieselbach Galéria, ahogy szokta, most is igényes kötetet jelentetett meg a kiállításról, ahogy az előző tárlatainak – a Festők, múzsák szerelmek, A csábítás fegyvere, valamint a Megtalált képek – anyagából, nemcsak magyar, de angol nyelven is.
Aki lelki békét akar a jelen város forgatagában, az térjen be ide, régi Budapestet nézni.
A kiállítás kurátora Molnos Péter és Kieselbach Tamás. Megtekinthető július 18-ig.
