Budaházi Tibor, Hegyi Lóránd, Bárdosi József…
Ellátni a jelenig… Mostanában erre gondolok. Ha a járványból egy megújult formáció születik, az az életképesség jele.
Budaházi Tibor
A járványveszély számos területen érezteti a hatását. Így a képzőművészet is megsínyli az új, nem épp kedvező körülményeket. Ahol korábban a tervezés, az előrelátás, a rendezettség uralkodott, ott ma az esetlegesség, a kevésbé kiszámíthatóság a jellemző. A korábbi kiállítások meghosszabbítása épp úgy előfordul, mint az új tárlatok megnyitásának a csúszása. Ahogy hallom, elmaradt néhány (tervezett) művésztelep, a meghívások, kültéri munkák, elképzelések az év végéig már időszerűtlenné válnak. Az általam kedvelt tapolca-diszeli Látványtár a Feketéről című kiállítása tavalyról húzódott át az idei évre. Más galériák éppen augusztus végén-szeptember elején próbálnak újra nyitni (az eddigi zárás után). A Szombathelyi Képtárat felújítják (a zárva tartás természetes), a fehérvári képzőművészeti élet Acsa-Szücs Imre emlékkiállítással tér vissza a nyilvánosság elé. A zalaegerszegi múzeumot ugyancsak átépítik, felújítják, átmenetileg szintén zárva. Mégis itt történt valami, ami érdemes a figyelemre. Bár vannak működő kiállítóterek, mint az VMK-é, vagy a zsinagógában létrejött városi kiállítóhely, azért a helyzet is hasonló a többi éledező intézményhez. Itt azonban a nyitással egyidejűleg más is történt. Nyílt egy galéria, a város képzőművészeinek jóvoltából. A kilencvenes években is voltak próbálkozások e téren, de nem voltak életképesek ezek a hasonló kezdeményezések. Az új galéria a megyei művelődési központ egykori épületében kapott helyet, amely ma a város gondozásában van. Meglátjuk, a MimikArt mire lesz képes? A városban van egy egyesület, a Vitrin, de a galéria alakítása nem fért a profiljába. Ezt a közösség igénye hozta létre a VMK és a városi önkormányzat támogatásával. Igaz, ez nem pótolja a városi képtár intézményét – néhány helyen van ilyen –, de kezdetnek nem rossz. A megnyitó jól sikerült, a megnyitóból – melyet Tánczos György festőművész tartott –, kiderült, ez nem csak galéria akar lenni, de műhelymunkát is terveznek, s minden társprogramnak is helyet adnak, itt a belvárosban. Kíváncsiak vagyunk, sikerül-e megkapaszkodni az új kezdeményezésnek?
Budaházi Tibor képei
Sikerül-e a város közönségét rávennie a vásárlásra, az új művek iránti érdeklődésre? Ha a járványból egy megújult formáció születik, az az életképesség jele.
***
Egy kis kötet akadt a kezembe. Budaházi Tibor élménybeszámolója, albuma, fotójegyzetei vagy dokumentációja római tanulmányútjáról. Egy ösztöndíj lenyomata. Római töredékek 2015-2019 a címe. Kissé puritán a cím, de hűen tükrözi a kötet belső tartalmát. Egy festő, aki fényképezőgépet vesz a kezébe, hogy a metropoliszban járva megörökítse tartós benyomásait, vizuális emlékeit. Az elősző írója, a pályatárs Tolnay Imre jegyzi meg: „egy város, egy hely csak gyalog ismerhető meg igazán. „Az egerszegi festő ezt a metódust követi, lehajol, megfigyel, összegyűjt minden kis árnyalatot, minden apró nyomot, hogy a több ezer évből valamit hazamentsen. A cím nélküli vagy „töredéknek” nevezett fragmentum megszólítja a festőt, és jelentéktelennek tűnő mozzanatból „kirajzolódik” a múlt egy karakteres megnyilvánulása. A díszes (mű)kő leveti takaró felületét és feltárul a rusztikus felület, amelyet a közművészet az utca járókelői elől el akart rejteni. Kialakul a múltról beszélő mintázat, a sérülések, kopások játéka, a vonalak szegletes alakzata. A falak élik a maguk életét, begyűjtik a benyomásokat, legyenek azok golyónyomok, kaparások, (r)omlások, egyéb sérülések, hogy aztán új alakzatukkal közöljék, továbbadják az idő munkálkodását. A közlés talán azért is jó szó, mert vannak a könyvben olyan fotók, felületek, amelyek betűnyomok, szövegre utaló helyek, helyzetek krónikáját kínálják föl. (Hogy aztán ki lesz ezek olvasója, értője, más kérdés. A talányok –feladványok – őrzik a maguk titkait.) A bemélyedések sorozata, ritmusa, nagysága vagy kicsisége szintén elgondolkodtató.
A festőnek szeme van erre. Ahol a minta sejlik, vagy kínálkozik, ott lecsap az optika, tetten éri ezeket a kis formációkat. Aztán – némileg váratlanul – ezek a falba épített szerkezetek, építészeti elemek önmagukban is megjelennek (felidéződnek), és egyformaságukra rácáfolva egyedi kompozíciókká válnak. Vízköpők, befalazott ágyúcsövek, mögöttük a sötétség ásít. (Elveszett funkcionalitásuk jelképe valamennyi.) Az üreg egyre tágasabb: földalatti vájattá, barlanggá válik, titokzatos börtönné, kínzókamrává, amelynek falmintája hirtelen kereszt alakjában szólít meg. És a sok változatos minta után egy kismadár tűnik elő (röppen elő) az idő mélységes rétegeiből. És a régi nyomok és a mai firkák sajátos szimbiózis alkotnak, az optikának felkínálva magukat. És megjelennek a karakteres jelek, az elroncsolódott plakátok, lekopott feliratok, amelyek szintén régészeti türelemre várnak, hogy megfejtsék őket. A tépett, lefoszlott, falra kapaszkodott bizarr alakzatok valóságos kísértetjárás tüneményei. S ezt a bizonytalanságot koronázza meg az üres műanyag széksorok garmadája, mely már-már eltaszítja magától a leülni vágyókat.
A klasszikus fekete-fehér nézet hirtelen színessé válik, a felületek piros vagy barnás tónust öltenek. a rajtuk lévő alakzatok is alkalmazkodnak a festésszerű folt és csorgás eredményeihez. S a keresésnek – annak is felfoghatjuk – meglesz az eredménye. Ahogy ez Budaházi festményein szokás: előkerül egy meghatározó forma, jegy, amely hirtelen „élni” kezd. Itt kalapos figurának tűnnek, fekete köpenyben. (Egyházi öltözetnek is nézhetjük ezt.) A festő ezzel valamely személyességet csempész a kompozícióba, s a kapualj-formációknak apró figurák, szereplői lesznek, amelyek többértelmű formában rendeződnek el.
A köpeny is színeződik, vidámabb tónust ölt, s az utcai vándorok derűs felvonulásban keringenek a képmezőben. Amíg el nem nyeli őket a falak monotóniája. S a látvány is mind képszerűbb lesz: már valódi Budaházi munkát látunk. A költői geometria osztja a felületet, egy-egy valódi félkör vagy négyzet válik uralkodóvá, mintegy nyugvópontra juttatva a korábbi sokszínű kavalkádot.
Bár láttunk már hasonló elgondolást, Dús László, Géczi János vagy Fenyvesi Ottó kompozícióin, de Budaházi sejtelmesebb, analitikusabb, minimalistább. Igazi vizuális szegénységet mutat, abban igyekszik megvalósulni, a maga teljességét is ebben műformában igyekszik elérni. Az anyag és az idő az ő főszereplői, amely befutják a maguk köreit, hogy véglegesség állapotába juttassák a kavargó sokneműséget. A Tiberis-parti jegyzetanyag így válik élményszerű többletté, „siratófallá vagy vakolt univerzummá” – ahogy Tolnay látja –, és ez a „fal-szőttes” itt-ott rongyolt, szakadozott, résein a múlt messzi századaiba látni. E fotogrammok súlyos tömbbé nemesülnek, az évszázadok terhét hozzák vissza korunkba.
Budaházi gyalogos kalandja így válik „vízválasztóvá”, amikor az eltűnt, rejtőző mintázatok lelepleződnek, hírt adnak abból a drámai sötétségből, amely vízköpőinek szájából árad.
***
Gyakran tanácstalanok vagyunk. Keressük az iránymutatást, a kapaszkodókat, az analógiákat. Még akkor is, ha nem szakemberről van szó, hanem egy általános esztétáról, aki szándéktalanul is átfogja a művészeti terület egész horizontját. Mint Hamvas olvasója (és böngészője) a múltkor képzőművészeti írásokat kerestem egy témához, és eszembe jutott az író. Ahogy átnéztem köteteit, nem nagyon találtam a kérdéskörömhöz tartozó írást. Aztán mégis… A Babérligetkönyvben az Antik és modern tájkép nekem a lényegről beszélt. Az antik és a modern tájkép különbségeit vette számba, de messzibbre vezetett. Spenglerre hivatkozik, amikor azt idézi tőle: „az érzéki jelentés kozmikus érintés. Kozmikus ütem”. „A modern tájkép a természet átszellemítése, a szemet érintő kozmikus érintés ábrázolása.” Végül: „A természetben lévő kozmikus érintést, az érzékeknek ezt a bizonyos misztikus mozzanatát keressük.” Így jut el a szakrális és a profán tájak kategóriájához, amelyek közül számára csak a szakrális elfogadható. Az a tájkép, amely képes az igazság ábrázolására. És végül a konklúzió: „A modern festészet az érzéki jelenségben lévő szakrális lehetőség megnyilatkozása.” Ha ma a képeket nézem, kutatom a „kozmikus érintést”, a szakrálist, a szentet, ami az igazságnak is megfelelője. Kerestem és találtam. Megtaláltam – a hamvasi irányítással – a lét örök és halhatatlan rétegét. Megtaláltam az utat, ha elemzem a képet, ahhoz, ami benne maradandó. Nekem ennyi elég. Máris könnyebb tájékozódni a ránk zúduló képrengetegben. Ezen összefüggés nélkül lényegtelen utakra tévedünk, amelyek az örök értékek elől eltéveszti a látást.
***
Egy másik érvényes felismerésre Hegyi Lóránd Új szenzibilitás című könyvének bevezetőjében akadtam. A művészettörténész is az érzéki területén keresi a megújulás lehetőségét. Az új érzékenység a találkozás minőségére utal, a szerző innen kiindulva talál rá a megoldásra.
Felhívja a figyelmet, hogy a képzőművészet befogadását mítoszok kísérik. Ahogy írja, ezek formalizálják azokat a tartalmakat, amelyek az egyéni befogadás nyomán – esetleg – „némán maradnak”. Ezek a mítoszok telítik többlettartalommal a műalkotásokat, általuk válik befogadhatóvá a mű, s ezek helyettesítik „a művészet és az élet valóságos találkozását”. Ebben az esetben a „művészet fedi el”, hogy csak művészet. Hegyi itt az „antiművészet” legalizálását kérdőjelezi meg, és felhívja a figyelmet arra, hogy nem lehet elhagyni a művészi valóságlátás, a poétikai individualitás, a transzparencia elvét, mert akkor az utilitárius világban találjuk magunkat, mely a technicizmus, a reklámipar és díszítőművészet megvalósítója. Leszögezi, hogy sem a dizájn, sem az utilitárius-technicista tárgyformálás nem képesek átlépni a művészet és az élet közötti határt. A lényeg: „a művészi teremtő gesztus” hozzájárul e határ tudatosításához, a művekben testet öltő alternatív értékek belső átéléshez és felfogásához. S itt már világos: nincs szükségünk mítoszokra, a második valóságban folyó teremtés értékei válnak valóságos értékekké. És az új szenzibilitás itt nyeri el értelmét: egy olyan új szellemi érzékenység, tapasztalás és megformálási képesség, amely a maga tisztaságában teszi nyilvánvalóvá a művek lényegét. S többé nem a médium a művészi cselekvés leglényegesebb mozzanata, hanem „a személyes hitelesség és a poétikai individualitás”.
Hegyi Lóránd is hozzájárul a művek analizálásának mélyebb és hitelesebb megfogalmazásához, hogy az „új szenzibilitás” ne valaminő dogmává váljék, hanem az értelmezés új, inspiratív megvalósítójává…
***
Ellátni a jelenig… Mostanában erre gondolok. Hamvas és Hegyi Lóránd eszmefuttatásait újra felfedeztem, iránymutatásként tekintettem. S közben az is eszembe jutott, nem is olyan könnyű a ma jelenségei, születő és alakuló tendenciái közepette eligazodni. Amit olykor amorfitásnak vélünk, az nem ritkán csak meg nem értett újszerűség. Ezért örültem Bárdosi József könyvének, az Évek és képek kötetének. Mert az avantgárd utáni korszak kínálkozó lehetőségeivel is számot kíván vetni. Nem éri be a korábbi ötven-harminc év fejleményeinek elemzésével, igyekszik széttekinteni a legfrissebb fejlemények közepette is.
Megállapítja a posztmodern utóvédharcát, s ezt az idejétmúlt stílust a további a kibontakozás gátjának tekinti. Az aszinkronitások útvesztőiben elveszett az is, amit Hegyi Lóránd felismert: új érzékenység kell ahhoz, hogy a rejtett tartalmak is felszínre kerüljenek a mű legtitkosabb rétegeiből.
Talán ez a legfontosabb tanulság a műértelemzők számára. Hogy mitikus elfogultság nélkül, az eredeti, zavartalan és helyesen elemzett tartalmakra tudjunk figyelni. Hiszen a jelen megértése több mint szimpla tapasztalat, a jövő orientációit is magában foglalja. A valamikori, kánonná vált előőrsök is válhatnak gátjaivá a további kiteljesedésnek.
