Magyar unikornis

|

Beszélgetés Verebics Ágnessel

A képek egy része személyes, önarckép, „szemes önarc-maszk”, másik része a szépülni, vagy inkább torzulni vágyó testdeformáló őrületekből táplálkozik.

Verebics Ágnes

„Korábbi sorozatainak szerves folytatása és továbbgondolása” – áll a Hybrid / Totem címet viselő kiállításod megnyitó beszédében. Előszeretettel operálsz testrészletekkel, kezdetektől jelen vannak nálad a fej nélkül ábrázolt testek, a felnagyított vagy eltorzított testrészek, a testet vesztett végtagok…

Filmes nyelven szólva, szeretem a nagytotálokat. A részletekkel többet tudok elmondani. A felnagyított testrészletek, a fragmentumok sokasága izgat. A képek egy része személyes, önarckép, „szemes önarc maszk”, másik része a szépülni, vagy  inkább torzulni vágyó testdeformáló őrületekből táplálkozik. Ilyen például a szemfelvarrás minta rajzolata az arcon – ami a kiállítás részét képező szemfolyosón található fotók között van. Nem akarom direkt hajszolni a furcsaságokat, a torzítás reflexió a mai világra. A képeim gyakran a médiából táplálkoznak. Amikor azt olvasom, hogy léteznek olyan elvetemült amerikai háziasszonyok, akik étolajat fecskendeznek a seggükbe, mert olyan testet akarnak, mint amilyen a sztároknak van, nem tudok elmenni a dolog mellett. A Testkiterjesztés című kiállításom a szépségipart vette célba, főleg arról szólt, mennyire durván manipulálják az emberek a testüket, és mennyire nincsenek rendben önmagukkal. Semmiből előbukkanó, felszínes influenszereket követnek, hogy legyen mibe kapaszkodniuk, legyen mit lekövetniük.

Az arcot és lábfejet befutó tövisek, a körmök, a plasztikázott szájak után most a tekintetekre esik a hangsúly. Vannak sokszemű lényeid, melyek inkább figyelemmegoszlást, fókusztalanságot sugallanak, vannak szuggesztív tekintetek, és ott a selyemtyúk, ahol nem látszik a szem. Minden a tekintet vagy annak hiánya körül forog.

A szemekkel most elment a dolog egy kicsit misztikusabb irányba. A szem nagy téma a képzőművészetben, lehet, hogy kissé elcsépelt, de örök. Most beszélhetnék előképekről, mítoszokról, amik hatottak rám, például az Argosz-mítosz, de nem akarom szűkíteni az értelmezési tartományt. Itt a mindent beborító szem-szaporulat, a vírus-gondolat dominált, amibe aztán mindenfélét bele lehet magyarázni. Már korábban is foglalkoztam a témával, komoly fotógyűjteményem volt mindenféle szemekből a vincseszterem mély bugyraiban – többnyire saját fotók. Ezeket aztán manipuláltam, feldolgoztam.  Pár éve volt egy kiállításom, a Szemfényvesztés, pont itt az A.P.A.-ban, melyen egy olyan önarckép szerepelt, ami hat nagy festményből állt. A tekintetek el voltak fedve, a hiányzó szemeket pedig a főfalra helyeztem, mint ékszereket, light-boxokba dobozolva.

A testbe zártság gondolata is sokszor mozgatott.

Persze. A képeim alapanyaga gyakran én vagyok, mivel ez a legkézenfekvőbb. A magamról fotózott részletekből építkezem, előfordul, hogy előre elkészítem photoshopban a testmanipulált képeket, de általában enélkül festem rá a kiegészítő részleteket. Ez esetben a szemgolyószerű kinövéseket. A mostani sorozat, a szemvírussal elárasztott testrészletek egy új felvetés, de közben folyamat is. Van ebben narcizmus, ez a különös énkép, az állandó konfliktus önmagammal… –  és most bevontam hibrid antropomorf állatportrékat is, amik szintén értelmezhetőek önarcképként, mivel e lények főképp totemállatok.

Mikor merült fel először benned az állat-ember metamorfózis?

Az állatvilág antropomorf jellege mindig izgatott, és ezt próbálom visszahozni az állatos képekben, ami néha a horrorisztikus határt súrolja. Kudarcot is vallok, ha valaki „lecukizza” ezeket a lényeket. Érdekel a zoológia, ha nem képzőművészettel, valószínűleg állatokkal foglalkoznék.

Az első kép talán egy transzparens fotós munka volt, ahol egy vírusos kis nyulat tartok a kezemben, és egy agancsszerű dolog nő ki a fejemből.

Említetted, hogy a következő kiállításod valószínűleg a klímaváltozásra fog reflektálni. Készült már ilyen festményed is, a Globális felmelegedés, amin egy jegesmedve tócsává olvad.

Igen, meg hát az a kis objekt, ahol az utolsó jégtáblára összegyűjtöttem a maradék jegesmedve-populációt. A tócsává olvadó jegesmedve jóval korábbi kép, és még készült néhány ebben a témában. A medvetémát vissza fogom hozni, most egy preparált példányt próbálok szerezni egy következő kiállításhoz.

Az albumod előszavában latolgatja Bordács Andrea a genderhez való viszonyodat. Azt írja, bizonyos alkotásaid olvashatók a gender felől is, de összességében másfajta testviszony a jellemző. Mit gondolsz?

Nem vagyok genderközpontú. Valóban vannak sorozataim, amelyeknek lehet ilyen olvasata, például a szőrös nőknek. Engem az enyhén torzuló testek, a kicsit horrorisztikus ügyek izgatnak, a hibriditás, a poszthumán. A kiszolgáltatott lény, az ember maga. Nem szeretem a besorolásokat. Kapcsoltak már a horrorszcénához, mondtak már feministának is…

Feministának?

Nem vagyok (még) anya, folyamatosan alkotok (önkifejezek), erről szól az életem, vannak olyanok, akiknek ez már bőven elég ahhoz, hogy feministának tartsanak.

Mi vonz a „horrorisztikus ügyekben”?

A freak-dolgok vonzanak, amik nyárspolgári szemszögből már horrornak minősülnek. Régóta gyűjtök, applikálok érdekes tárgyakat, és a festményeimben, fotóimban is ez az érzés domináns. De nem akarok erőltetetten hátborzongató lenni, egyszerűen ez van belém kódolva. Nem tudnék lírai hangvételű tájképeket festeni, nem lenne őszinte gesztus. Amúgy nem vagyok notórius horrorrajongó, nem nézek folyamatosan horrorfilmeket. Van viszont egy belső, démoni világom, ami nem feltétlenül negatív, kissé játékos horror ez.

Saját démonok?

Igen, olyanok, amiket ki kell vetíteni, ki kell pakolni, mert így kicsit meg is szabadul tőlük az ember. Az önmagammal való konfliktus a testvérkapcsolatomból is ered. Van egy nővérem (Verebics Katalin – a szerk.), aki szintén képzőművész, nincs könnyű kapcsolatunk. Az egyik oldalon véd- és dacszövetség, a másikon kőkemény küzdelem. Ha lesz még közös kiállításunk, Permanens konfliktus lesz a címe. Volt már számos képem, amit a megoldatlan konfliktus hívott elő és még valószínűleg lesz is, ez oda-vissza hat. Nem véletlen, hogy Kárpáti Tamás a Hungarikon sorozatához nekünk adta Papp Laci bokszkesztyűit.

Már gyermekkorotokban is konfliktusos volt a viszony?

Nagyon mások voltunk, vagyunk, de bizonyos területeken nagyon „Egy-ek”. Én mogorvább vagyok és dacosabb, ő simulékonyabb, kedves. Másfél év a korkülönbség, ugyanaz a szakma, ugyanazok az iskolák, ugyanazok a küzdelmek.

Honnan jön a légszomj, a fuldoklás élménye? Ez is kezdetektől kíséri a képeidet, hol a vízalattiság, hol az arcra tapadó zacskó formájában.

Ez nagy félelmem, pár éve észrevettem magamon a pánik tüneteit, akkor kezdtek készülni a légszomjas képek, akkor jött ez a fájdalmas extázis. Ez belső fuldoklás. A zacskós téma rokon a fétis-latex sorozatommal. Ott jelent meg a latex, a testhez feszülő fekete cucc, amit nagy méretű alumíniumlemezekre festettem, mert ezen a hordozón tudott legkiválóbban érvényesülni a Rubber-man „paródia”. Majd foglalkoztatni kezdett a gondolat, technikailag, festészetileg is nagyon izgatott, hogy mi van, ha ez egy hajszálvékony, átlátszó réteg, amit beszippantok, ráfeszül az arcra.

Ilyenkor is fotózol előtte?

Persze! Ezeket mindig befotózom magamról. Nagy para egy ilyen zacskós légszomjsorozat elkészítése. Maximalista vagyok, rengeteg képet lövök. Nem is rángatok bele senkit a szuicid témákba, még Ábelt se (Péterfy Ábel – a szerk.), aki egyébként nagyon sokat segít nekem az ötletek kifotózásában.

Víz alatti fuldoklós festményem csak egy van, illetve volt egy-két Ophélia-parafrázis. A többi a lebegés élményével foglalkozik, és ezek inkább viccesek, semmi közük a szuicid vágyakhoz. Például a Lukács fürdőben buborékon üldögélő mami.

Mi a belső fuldoklásod oka? Mitől szorongsz?

Magamtól, az ismeretlentől, leginkább ettől retteg az ember. Hogy nem ismerem fel időben bizonyos helyzetek súlyosságát és lezuhanok. Vagy attól, hogy felfelé zuhanok, ami talán még rosszabb, mint lezuhanni. Attól, hogy kiszámíthatatlan vagyok. Durva kedélyállapot-változásaim vannak. Sokszor a nővéremmel való konfliktustól.

A szorongás egyébként kortünet. És az én képeim erről is beszélnek hol direkt, hol indirekt módon. Megértem, hogy sokan nem akarnak ilyet a nappalijukba.

Értem, mire gondolsz, de ott a humor is.

Igen, ez nagyon fontos, hogy egy kis humor ott kulmináljon a részletekben. Az egyik kiállított képem, a latex csuklyás fejű cipzárszemű freak star, igazából szorongásparódia.

Másodszor merül fel a „freak”.

A Freak-showk mindig izgattak. Régen ugye a szőrös és egyéb torzult lényeket köztereken, cirkuszokban mutogatták. A genetikailag torzult lény, mint produkció a 19. században jelent meg, és hasznot húztak belőle. David Lynch Elefántembere az egyik kedvenc filmem. Én sosem tartottam visszataszítónak ezeket a lényeket, atavisztikus, ősökre visszaütő genetikát hordoznak.

Nemcsak festmények, szokás szerint más médiumok is szerepelnek a kiállítás anyagában. Adsz egy kis betekintést?

Berendeztem egy dark-termet, az A.P.A. Galériában eleve adott egy feketére festett kis beugró terület. Ide helyeztem el trófeákat, többek között a kardhalra felszúrt piranhát. Van egy cápafogsorba applikált webkamera. Itt eljátszadoztam még ezzel a szem-dologgal, absztraháltam. Megjelennek kétfejű lények, hibrid sziámi torzszülöttek.

És a fő kompozit: a magyar unikornis, lókoponya szürke marha szarvval.

Mi a magyar unikornis üzenete?

Van ugye most ez az unikornis őrület, ez a bugyuta figura megjelenik mindenütt, az úszógumitól az alsógatyáig. Nem túl kedves reflexió, fricskának is felfogható, elég sokféleképpen lehet értelmezni. Itt mindenki fogalmazza meg a saját őrületét.

A koponya elég régóta megvan. A nyolcadik kerületben lomtalanítottuk, azóta szerettem volna beépíteni egy kiállításba, de nem találtam hozzá kontextust. Aztán megkaptam a szürkemarha-szarvakat.

Kitől?

Egy nagyon fontos barátomtól, aki ráérzett az őrületeimre és mindenféle állati eredetű furcsaságot hoz nekem.

Valóban olyan a műtermed, mint egy kis boszorkánykonyha. Trófea egy mókus hátsójáról, punk tyúk, porcelán és műanyag jegesmedve-populáció, vívómaszk parókával… Reggelig sorolhatnám. Előbb-utóbb beépülnek? Vagy a többsége inkább inspirál?

Is-is. Vannak tárgyak, mint a lókoponya, amelyek évekig fetrengenek. Néha elhatározom, hogy kidobom őket, de nem nagyon bírok szabadulni a tárgyaktól. Iszonyú tárgyhalmozó vagyok, időnként el is dobozolom őket magam elől. Most például jól jönnének a trófeák, de becsomagoltam őket, és mire ráeszméltem, hogy van még belőlük, már nem volt időm bedolgozni őket.

Bolhapiacon veszed ezeket?

Többnyire, vagy ismerősök hozzák, mert tudják, hogy érdekes lehet nekem. Ilyen a kitömött kardhal is. A Karton Galériában 2016-ban csináltam egy horror vacui őrületet a freak tárgyaimból. Telenyomtam a falat főként fekete szurokkal bevont fura tárgyakkal. A kitömött punk tyúk a Pitvarhierarchiából maradt vissza.

Nem kapsz rájuk ajánlatot?

Dehogynem, sokszor, de ezekhez ragaszkodom. A festményektől sokkal inkább meg tudok válni, mint egy-egy tárgytól, amit megszereztem és átalakítottam. Ez szinte már vuduisztikus. Túlságosan személyessé válnak. Némelyik nagyon közel kerül. Például Az utolsó jegesmedve populáció, talán mert nagy gyűjtéssel járt, még külföldről is „vadásztam” hozzá medvéket. Nagyon bánom, hogy eladtam a salzburgi ösztöndíjam során készült Mozart nipp mellszobrocskákat Mozart kuglival a fejük helyén. De az egy olyan helyzet volt.

Mikor kezdtél festeni?

Komolyabban a képzőn. De már előtte is festettem, jártunk például Zebegénybe, a Szőnyi Szabadiskolába. Elég céltudatos nevelést kaptunk a nővéremmel, édesanyánk rajztanár, kisgyerekkorunktól úgy nevelt minket, hogy minél többet alkossunk.  Aztán jött a művészeti szakközép. Gyerekkorban a másfél év korkülönbség soknak tűnik, a nővérem már egészen kiskorától nagyon komolyan rajzolt. Sok mindent ellestem tőle tizenévesen, amikor még az volt a feladvány, hogy egy menő stúdiumot vagy egy jóízű akvarellt kell készíteni. Ez jó időszak volt, tinédzserként fel se merült közöttünk a rivalizálás. Profin nyúlt a különféle technikákhoz és tanított engem is. Anyukám az iparművészet felé próbált terelgetni, de engem nem érdekelt sem a textil, sem másféle alkalmazott művészeti műfaj.

Említetted régen, hogy téged sosem vonzott a grafika klasszikus részletgazdagsága. Ez alapvetően most sem jellemző rád, de megállapítható némi részletgazdagodás a korai időszakaidhoz képest.

Igen, főleg a kisebb méreteknél. Körülbelül öt éve kezdtem el egy sorozatot, 20×20 cm-es vásznakra festem, ez a mai napig bővül. Főleg a médiából ránk zúduló képekből válogatom a témákat, némelyik politikus, társadalomkritikus, vagy előtanulmány egy nagyobb képhez. Régebben szinte csak nagy méretű vásznakra, alumíniumlemezekre dolgoztam, és sokkal nyersebben, mint most. Durva, vastag, olcsó ecsetekkel dolgoztam, semmi luxus, mókusszőrözgetés, nyestecset… A stílusom is nyeglébb volt és karcosabb. Nagyobb ívű lendület volt bennem. Nem mintha most nem lenne, de az ember változik, alakul a képi világa, idővel egyre jobban artikulál dolgokat, ami nem biztos, hogy jó, mert átcsaphat manírba. Ezt igyekszem kiküszöbölni, sokféle médiummal dolgozom, és ha „izzadni” kezd egy kép, félreteszem vagy átkenem. Jó pár vásznamon több réteg kép van átfestve.

Van ilyen kétséged? Hogy átcsapsz manírba?

Nincs. Ha így érezném, lehet, hogy abbahagynám.

Verebics Ágnes Hybrid / Totem című kiállítása 2019. május 10-ig tekinthető meg az A.P.A. Galériában (1085 Budapest, Horánszky utca 5.)

CÍMKÉK: