Bacon, Freud és a Londoni Iskola festészete – Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában
A testet, a meggyötört hús-vér ember felfedezését, egy másfajta festői percepciót kínálnak a nézőnek a Várban: a kézenfekvőről. Ez Baconék házi feladata.
Lucian Freud: Lány kismacskával, 1947
Majdnem száz kép, a Tate Britain és a Szépművészeti Múzeum együttműködésének hála, mert itt valami megdöbbentően új festői világba lépsz. Úgy értem, hogy ez a festészet, amit itt látsz – robbant. A kiállítás Bacontól Auerbachon át Kitajig és Kossoffig, no meg Jenny Saville-ig azt mutatja be, hogy lehet másképp festeni. Mert az itt szereplő képvilág – radikálisan más, mint a kontinentális festészet elmúlt hetven éve. Röviden: az absztrakció tökéletes hiánya, helyette itt azt látod, ahogy a festői fókusz az emberi testre – a figurális jelző kevés lenne – koncentrál. A testek, a hús, a szenvtelen szenvedés, a csupasz emberlét a főszereplő. Első benyomásom soroltam itt, aztán később korrigáltam magam, hiszen Richter vagy Baselitz a kontinensről, no meg a lipcsei iskola ugyancsak kilépett a hatvanas/hetvenes évek képi köznyelvéből. Mindegy: itt egy forradalomnak lehetsz tanúja.
Miközben – mint Fehér Dávid kitűnő dolgozatában olvasom – Londoni Iskola nincs is: az itt szereplők szinte mindegyike más, menekült, bevándorló (Auerbach), szülei menekültek (Kossoff), vagy mint David Hockney, elmentek Amerikába, de itt hagyták névjegyüket – egyszóval nem alkotnak szoros kötelmű csoportot és mégis összetartja őket a látásmód. Amit valahogy úgy tudnék megfogalmazni, hogy a köznapi ember levetkőztetése (dekonstrukciója és megmutatása), a testek megnyomorítottsága és győzelme. (Bacon: Fekvő nő, a teljesen összetört állapot apoteózisa, meg Lucian Freud Festő munkában című, talányos, egész alakos férfiaktja egy szál papucsban…. (Tükröződés, 1993.) Ezek a figurák aktok, de másképp, mint a kontinens konvenciójában: a test itt majd mindig mint vádirat szerepel.
Jenny Saville: Cím nélkül, 2005
De ilyesmit hoz kedvencem, Jenny Saville Cím nélkül (2005–2005) című portréja: összetört, átfestett arc, szemei világítanak-vádolnak. Sőt, a kiállítás ikonjaként szereplő Lány kismacskával (1947) hihetetlenül szuggesztív portréja is ide sorolódik képzeletemben: a lány hipnotizáló szemei kontrasztálják a kezében tartott (fojtogatott) kismacska amúgy kegyetlen gesztusát.
A test újrafelfedezése vagy kilépés a kontinentális köznyelv kényszeréből igazi forradalom, amiből a Tate Britain–Nemzeti Galéria kiállítása be tudja mutatni az erre a lázadásra való ráfutás, kibontakozás és utóélet hármasát. Mert késői – napjainkban betört – művészek is szerepelnek, nem csak a világcsúcstartó Bacont és szűk körét láthatod. (Bacon 142 millió dollárral vezeti az árverések leütési listáját.)
Lucian Freud: Mezítelen portré, 1972-1973
Számomra a test eme sokrétű analízise kemény esztétikai probléma. Már mindenki azt hitte, hogy a figurális piktúra passé, hogy az absztrakt expresszionizmusé (Pollock, Warhol és tsai) vagy a tiszta szürrealitásé a pálya. Meg úgy vélte a közvélemény is, hogy a testanalitika maga a naturalizmus, amin hál’ istennek már az impresszionisták túlléptek. (Nem léptek túl, lásd Rousseau-t, csak némileg „felöltözve” vizsgálták az embert testben.) Aztán a hidegháború alatt, tőlünk elzártan, Angliában jöttek a tiltakozók, és felfedezték a társadalom által „használt”, gyötört, vagy csak utcán sétáló test „lehámozásának” festői lehetőségeit. Nem az akt a fontos ebben a lázadásban – Lucian Freud péniszét drasztikus gesztussal kitakaró képe ötlik eszembe: Festő és modell (1986-1987), amiben még az is egy csavar, hogy a festő egy nő, a modell a férfiakt. De mondom ismét, nem az akt a fontos itt, hanem egy más típusú rálátás az emberi test képiségére. Végül is ezekkel az emberekkel élünk egy városban, egy világban, csak nem látunk a közhelyek mögé. Most bepillanthatunk: a szenvedés vagy a banalitás révén köznapivá tett test vádirataiba.
Lucian Freud: Festő és modell, 1986-1987
Ez bizony nagy ugrás. A katalógus egyik legjobb elemzője, Fehér Dávid mutat rá a forrásra: e felfedezéshez a kelet-európai bevándorlók, a menekültek, az ott élők test-tapasztalata kellett mint indító robbanás. (Ő idézi a londoniak közé Lakner Lászlót…)
Mély igazság: a Londoni Iskolában tagadhatatlan a kelet-európaiakban rögzült, megszenvedett világkép: a háborús hullák élményfotói, a KZ-ek test-apokalipszise, valamint ezzel párhuzamosan az itt, ezen a tájon élő vallási-politikai test-tilalom, a biedermeier szemérem tabuja is lefogta a művész kezét, hogy „naturális” mivoltában láttasson embertestet. Mert, hogy a hús szégyellni való adottság, eltakarva, kihazudva jobb lesz egy-egy vernissage. Igen, ebben éltünk: az embertest csak női aktként elkülönítve-mutogatva élhetett meg, férfiakt pénisz nélkül, tán csak hátulról láttatva és ritka merészség árán létezhetett sokáig. A test, pláne a hús jobbára megtűrt díszítőelemként kapott teret. Igaz volt némi szabadság pár évig, de a kánon a testképet inkább csak hálószobai kuriózumként viselte el. Mindez együtt – gondolom én – adta a Londoni Iskola percepciós forradalmának startjelét. Itt, a várbéli kiállításon aztán tobzódik a test, a hús, az eltorzult emberforma képi diadalmenete.
Francis Bacon: Három alak és portré, 1975
Portréban Bacon megy a legmesszebb: önarcképeinek sorozatán eltorzult arcokat látsz, mint akiket agyonvertek, aztán rendőrségi fotózás elé cipeltek. Egyébként bokszmeccsen egy horog utáni másodpercben így torzul az áldozat arca. Ilyenek vagyunk, maszkjaink nélkül. Itt sem a test (arc) a fontos, hanem a meggyötörtség, elhasználtság, amit a köznapok embere már nem is vesz észre embertársain. Baconnak kellett jönnie, hogy észrevegyük: nagyvárosainkban szabadságon lévő hullákkal vagyunk körülvéve.
Emlékezetes kiállítás marad a Magyar Nemzeti Galéria bemutatója: egy eddig ismeretlen, ráadásul gyökeresen más látásmódú festészet lehetőségét/valóságát mutatja be a nagyérdeműnek. Megérteni, feldolgozni lesz nehéz.
Bacon, Freud és a Londoni Iskola festészete. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában. 2018. október 9 – 2019. január 13.
A kiállítás kurátora: Elena Crippa, Tate Britain
A budapesti kiállítás társkurátora: Fehér Dávid
