Anna Margit életmű-kiállítása
Munkáiban a keresztény ikonográfia keveredik a folklórral, a magyar népi kultúrában gyökerező, „tömegtermelt” nőképpel és a holokauszt traumájának pop-artos feldolgozásával.
Anna Margit Be van fejezve a nagy mű
Tragikus körülmények között elhunyt első férjét a magyar Chagallként is szokás emlegetni, akivel együtt az 1945-1948 között működő Európai Iskola nevű csoport egyik alapító tagjaként tartjuk számon. Munkáiban a keresztény ikonográfia keveredik a folklórral, a magyar népi kultúrában gyökerező, „tömegtermelt” nőképpel és a holokauszt traumájának pop-artos feldolgozásával, a teljes életművét pedig csaknem ötven évvel a legutolsó tárlata után most láthatja először a közönség. A Magyar Nemzeti Galéria mintegy kétszázhúsz műalkotást (elsősorban festményeket és grafikákat) felvonultató kiállítása Anna Margit lírai, ám néhol kifejezetten szatirikus élű, giccsbe olvadó festészetére, a női maszk mögé rejtett fájdalmakra, illetve a művész, az alkotó ember társadalmi szerepvállalására összpontosít.
A kiállítótér első állomásán az önmagát mézeskalácshuszárként ábrázoló Anna Margit szegezi tekintetét az 1970-es Ars Poeticájának festett talajára, közhírré téve az életmű kései szakaszaira jellemző, kollázstechnikát és a népi szimbólumrendszert „rétegzett” konzumtermékként bemutató, fekete humorral átitatott, abszurd ábrázolásmódot. Művei között felfedezhetünk Táncosnőket (1936-ban két ilyen képet is festett), balerinákat, angyalokat, démonokat, illetve egy, az Ámos-arcú prófétát ellensúlyozandó hangsúlyozottan női, ún. „kapore” rítust bemutató Ifjú prófétát (1937). Bár a bábu ezen a ponton még hallgat, a művész kezdeti éveit már meghatározza a mindig hús-vér nőként (egy 1945-ös képén galléros fiúként) ábrázolt, a műfaji kereteket megbontó (ön)arckép különböző módokon (gyakran csendéleteken szereplő „kép-a-képben” motívumként), szituációkban és szerepekben történő megfestése, a púderesen selymes, érzéki színhasználat és vonalvezetés, a felszínen statikusnak tetsző arckifejezések rejtette érzelmek végletek közötti váltakozása.
Ezt a fajta egyik extrémből a másikba csapódást kutatta Anna Margit egész életében, s gyakorlatilag e jelenség képeződött le életének nagyobb eseményeiben, meghatározó mozzanataiban is. A Képzőművészeti Főiskoláról eltávolított, az Új Művészeti Iskola nevet viselő magániskolában oktató mesterétől, Vaszary Jánostól tanulta el a laza ecsetkezelés technikáját. Tanulmányait 1936-ban fejezte be, ugyanabban az évben (egyes források szerint már 1935-ben), hosszas együttélés után összeházasodott Ámos Imre festőművésszel, a Nemzeti Galériában látható tárlat pedig, ugyan ismertek Anna Margit ceruzával, krétával, vagy éppen tussal az 1930-31-es tanévben készített portréi és aktjai is, 1935-től követi végig a művész pályáját, mely már a kezdetekkor, vagyis az 1930-as évek zsidótörvényeinek idején is nehezített volt, férjének Poldi nevű bátyja segítette őket anyagilag 1939 márciusáig.
Anna Margit Ars poetica
Habár Anna Margit alkotásait csak bajosan lehetne besorolni egy-egy konkrét képzőművészeti irányzatba, a műveinek többségén megfigyelhető szimbolista, szürrealista és expresszív vonások egyaránt egy sematizált módon groteszk, minden esetben kizárólag fejből, kézből és törzsből álló bábunak a későbbi megalkotásához vezetnek. Ez a gömbfejű lény fog majd a létező legváltozatosabb szerepkörökben tetszelegni, a halásztól a párkán át Máriácskáig és a szívettépően sokszor visszatérő özvegy-figuráig. A harmincas évek szűkössége miatt Anna Margit általában papírra festett temperával, ez a tendencia csupán 1945 után fordul majd át olajtechnikába, ami a színek mélyülését, harsányabb kezelését eredményezte.
1936-tól egyébként a művész egyik fő témája (a nő-bábokon kívül) a belső tér, s az ezen időszakban gyakran férjével „párhuzamosan” festett alkotásaiban tetten érhető az értelmiségre a mai napig jellemző tárgykultúra. Műtermük szerves része volt például Anna Margit élőmaszkja (1936) mellett egy Vedres Márk készítette Ady-maszk 1919-ből (a maszk itt természetesen szintén értelmezhető a társadalmi szerepvállalás szimbólumaként, s a nőiség is egyfajta maszkként van jelen Anna Margit művészetében), ami a tárlaton fizikai valója mellett olyan festményeken is megjelenik, mint a kezdeti időszakában a posztimpresszionizmus jegyében, „magyar nabi”, Rippl-Rónai József munkássága által inspirálva dolgozó Ámos Önarckép Ady-maszkkalja (1930), a Tél (1930), illetve a Két fej (1934). A maszkok mellett a kiállítás külön hangsúlyt fektet Anna Margit népművészeti gyűjteményére, tárgyaira is, ezek, bár vizuálisan egyetlen kisebb térbe vannak zsúfolva, motívumaikban vissza-visszaköszönnek a kiállított festményekről is. A tótkomlósi sellőpárt ábrázoló függönytartó például az 1973-mas Mennybemenetel című kép egyik eleme, Gonzaga Szent Alajos 19. századi tükörképe (búcsúsképnek vagy „sildlinek” is nevezik) pedig az a kép, amihez az Özvegy tükörrel (1976) főhősnője imádkozik, de a sort folytathatnánk gyakorlatilag bármelyik tárgy festészeti megjelenítésével.
Anna Margit A festőnő múzsája
A szokás szerint az életút nagyobb eseményei, művész korszakai mentén szerveződő kiállításra visszatérve: 1937-ben Ámossal együtt látogatta meg Anna Margit meg egy tanulmányút keretein belül Chagallt Párizsban, aki mindkettőjüket a maradásra biztatta, ám a páros az emigráció helyett végül az egyre sűrűsödő itthoni levegőt választotta. 1938 és 1941 között a nyarakat Szentendrén töltötték, munkával, Korniss Dezső és Vajda Lajos barátságában teljesedett ki Anna Margit lírai festészete is. 1940-től Ámos már többet volt munkaszolgálaton, mint amennyi időt alkotásra szánhatott volna, s a házasok 1944 őszén látták egymást utoljára. Anna Margit beteg volt, bujkálni kényszerült, Ámos pedig az ohrdrufi koncentrációs táborban hunyt el, 1958-ban a Magyar Nemzeti Galériában, majd Szegeden, Pécsett és Győrben rendeztek emlékkiállítást. Férjének és az édesapjának szinte ugyanabban az időben bekövetkezett halála után Anna Margit festészete természetszerűleg megváltozott, elkomorult és a gyermekrajzok attribútumaival rendelkező, stilárisan egyszerű, üres háttér előtt szorongó, ugyanakkor elementáris erejű és szenvedésről árulkodó figurákban teljesedett ki. Munkáiban ekkor már az addigiaknál nagyobb hangsúlyt kapott az archaizáló technikák és motívumvilág összekapcsolása a kortárssal (ez egyébként gyakorlatilag a teljes későbbi életműre jellemző), mely az Európai Iskola mellett a CoBrA és a cseh Skupina Ra csoportra jellemző tendencia volt.
1948-ban Anna Margit sokakkal együtt szellemi emigrációba kényszerült (az ugyanebben az évben készített Gondolkodó című festményének bábfigurája talán épp ezeken az újfent megváltozott körülményeken töri a fejét), művészete előbb tűrt, majd tiltott volt, s legközelebb 1968-ban állíthatott ki megint. Ebben az időszakban rossz anyagi körülményei miatt főként vászonvégre festett, mert arra volt csupán pénze, a festék helyett pedig a szintén olcsóbban kapható krétával alkotott. Az ötvenes és hatvanas években művészete a bábok, bohócok, táncosnők és egyéb bohém figurák (sok helyütt kifejezetten riasztó) ábrázolása mellett a groteszk, a tragikumot komikumba olvasztó giccs, a népművészet, a reneszánsz és Gulácsy álomvilága, illetve Csontváry munkásságának parafrazeálása felé fordult, ezek a tárlaton külön-külön szekciókat kaptak, sajnos helyenként meglehetősen kevés magyarázószöveg kíséretében. Érdemes elidőznünk az Életfa (1970) című, Csontváry Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban (1907) című képét idéző, ámde sokkalta borúsabb világképet mutató, a Kaszást az életfa tövébe helyező, illetve a hagyományos női és a férfi oldalakat megcserélő alkotásánál, mely szimbolizmusában mindezeken túl is különösen gazdag újraértelmezése az ikonikus festménynek.
Anna Margit Februar
A kezdeti háborús és magánéleti tragédiák traumaoldásával teli időszakban készült Anna Margit biblikus témákat feldolgozó, gyakran profanizált szenteket vagy egyéb bibliai alakokat, jeleneteket ábrázoló képeinek egy része, ilyen például az Olajfák hegyén (Ars poetica) (1947), a Töviskorona (1947 körül), vagy az Áldozat (Szent Johanna) című 1948-as képe. Szintén ekkori az Eltört baba (Eldobott bábu) (1945), amivel ellentétesen az 1950-es, nemes egyszerűséggel Bábura keresztelt képe már némiképp pozitívabb jövőképet sejtet – még ha a bábu-jelenség önmagában a függésre, az irányíthatóságra, az individuum uniformist öltő megtagadására utal. Ez az élettelen tárgyakkal és esendő, irányítható lényekkel való azonosulás jelenik meg a Madárnőben (1955) és az azonos évben készített, azonos címet viselő másik Madárnő figurájában is, utóbbi egyébként valószínűsíthetően Giovanni Sargentini 1894-es Az élet angyala című képének nyomait viseli magán, az anyaság ellentmondásos mivoltát tematizálva. Izgalmas, ahogy Anna Margitnál a női alkotó múzsája is nő, mégpedig táncosnő, szirén, a híres Manet parafrázisa, Olympia (1968), bábszínházi Máriácska (1968), vagy a virágokból font hintán ülő, bohócos Ofélia (1976), és persze maga A Lilith (1977), akik egy-egy festményen a művész alteregóiként jelennek meg.
Közben az 1968-1969-es években Anna Margit eljutott a bábtól a pop-artig, képeinek vizuális humora, kollázsos részletgazdagsága örökös, izgalmas feszültségben áll témáinak komolyságával. Mindezt az életmű utolsó, szintén a traumaoldás jegyében töltött időszakába is átörökítette. Művei ekkor már poszterszerűek, sötét, s mégis reménykedve figyelmeztető, helyenként naiv motívumvilággal, duna-parti cipőkkel, kishitlerrel, illetve Az elkésett Messiással (1983) és a művész idősebb, második házasságából született fiának, Péter Andrásnak képével, akinek alakjában megidéződik a holokauszt másodgenerációs szindróma-idegbetegsége. A fekete falakra feltett képeken látható nap, hold, élet, halál, glóbusz, mindenség, szlogenek, ésatöbbi egyaránt azt a kérdést feszegetik, hogy És mivégre az egész Teremtés? (1977), amikor Milliók egy miatt (1977)…
Anna Margit munkásságát, műveltségét, alkotói érzékenységét, tragédiáit, műveinek témabeli, kulturális és technikai gazdagságát néhány sorban egyértelműen lehetetlen, egy életmű-kiállításban pedig szintén igencsak ambíciózus vállalás összefoglalni. A jelenleg a Nemzeti Galériában látható művei olyan jelentős magán- és közgyűjteményekből kerültek be a tárlat anyagába, mint a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a szentendrei Ferenczy Múzeum, és a szintén Szentendrén található, 1984 óta működő Anna Margit-Ámos Imre Emlékház. A művész élete, kitartása és örök alkotói szorgalma, ahogy engedte a bábut újra és újra megszólalni, a cicerói szállóigét kifordítva példázza – „inter arma non silent musae”, vagyis a háborúban nem alszanak a múzsák, még akkor sem, vagyis akkor meg pláne nem, ha az alkotó ember múzsája néha szükségszerűen saját maga. A Bartók Tavasz keretében megvalósult kiállítás 2024. április 10. és szeptember 1. között látható.
A bábu megszólal. Anna Margit (1913–1991) életmű-kiállítása
