Modigliani-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában
Felfedezték, de nagyon. A modernizmus küszöbén (és azon is túl) született műveit sokáig NB II-be sorolták – művészetének talányos nagyságát ma kezdjük érteni.
Modigliani: Fekvő akt kibontott hajjal, 1917
Harminchat évesen ment el. Az aktfestés forradalmát hagyta ránk. Hosszúkás nőfiguráit furcsaságként emlegették, a direkt meztelenséget nemigen tűrték, aztán felfedezték, hogy itt valami történt. (Havi háromszáz frankért lakott-festett Leopold Zborowskinál, a barátnál, a lengyel műkereskedőnél, képekkel törlesztett – nem éhezett, de szűkösen élt és persze piált cefetül, tán tudott már a testében tomboló gyógyíthatatlan kórról.) Hamar kibújt a kubisták, posztimpresszionisták mögül, mégis sokáig (tán a II. világháborúig) másodvonalbelinek vélték, bár hosszúkás figuráit különlegesnek tartották. Egyetlen önálló kiállítása volt, a párizsi Berthe Weill-szalonban, de a kirakatba tett aktképet meglátta a rendőr, s elkobzás terhe mellett be is csukták. Most meg a Christie’s-nél egy aktját százhetven millió dolláros leütési áron vitte el egy japán milliárdos. Sorsáról, piás kalandjairól, szeretőiről másutt lehet olvasni, én a talányra vagyok kíváncsi: mi az, ami ma kezdi bűvölni a nézőt? Miért tartották másodosztályúnak, és főképp: most miért lőtt fel a neve és az életműve a csillagokba?
A Magyar Nemzeti Galéria Amadeo Modigliani szolid kiállítását a festő korai szobraival nyitja – kevesen tudták, hogy ezzel is próbálkozott, itt jelentős anyagot vonultatnak fel. (Köztük – természetesen – Modigliani mentorának, Constantin Brâncuşinak az alkotásaival.) Próbálkozásnak vélném, egy-két nagyvonalú portréval. Ilyen például a Női fej (1912, 58x12x16 cm, kő) – ahol is a hosszú, egyenes, fejet kettéosztó orr több vázlatában is visszatér, és későbbi portréinak szerves eleme lesz. (Lásd 1918-as Női portré című képét – 41.3×27,8 o. v., illetve az itt nem látható Menyasszony és vőlegény című képét 1915-ből.)
A portréfestő
Az igazi érdekesség a festői munkák teljesebb bemutatása lett volna, ha sikerült volna meghívni az igazán nagy vásznait. Ami szinte lehetetlen vállalkozás lett volna. Mindegy, a kiállítás igazán a portrékkal indul. Itt találhatsz igazi gyöngyszemeket: például Önarckép Pierrotként (1915-ből, 43×37, olaj karton). A Pierrot-portré nézőként alaposan elkap: töredezett arc (csak egyik szemfehérje látszik, de az fénylik és uralja a portrét) – a kép szinte vallomás a Párizst végig bohóckodó, valójában halálos beteg művész életéről. A kis kép színekben mozaikszerű, fájdalmas bohóckép. Watteau híres remekétől kezdve Arnold Schönbergig (Pierrot lunaire), melyik Pierrot-kép nem az? Merthogy a művtöri során a szenvedő művész metaforájaként használták alakját. Ez a kép döbbenetes: sötét háttér előtt összehozott, hosszúkás arc (itt is csak az egyik szem „él”, szinte pointilista, egymást „ütő” színek felvitele az arcra, és hát a halálos szomorúság. Hasonlóan töredezett, borús a Viking Eggeling portréja. (1916. 65×46 cm, o. v.) Nem impresszionista (kellemes) portrékat festett, de a Pierrot-kép szerintem a kiállítás portrésorozatának a győztese.
Modigliani: Ülő akt inggel, 1917
Bár tudjuk. hogy a ’10-es években Anna Ahmatova volt a festő nagy szerelme (az orosz költőnő előbb Nyikoláj Gumilovval volt a városban, akkor nászúton. Belevetette magát a bohémvilág felfedezésébe, Modiglianival is megismerkedett, de a látogatás rövidre sikeredett, mert férje a boldog ölelések helyett inkább elment Afrikába tigrisre vadászni… Így aztán – Ahmatova néhány hónapra hazament, hogy aztán már egyedül visszatérjen Párizsba, ahol kibontakozott a szerelem. Itt, a kiállításon nincs róla portré – pedig a katalógus szerint Modigliani legalább húsz képet készített róla, köztük aktot is – ezeket a képeket lehet, hogy a festő megsemmisítette, vagy lappanganak valahol.
Modigliani rajza Anna Ahmatováról
Rajz létezik róla, 1910-ből – szép egyvonalas skicc. Nem tudom, de az orosz kapcsolat – egyes életrajzok szerint több tucat levéllel – oda-vissza dokumentumai bujkálnak valahol, netán az NKVD levéltárában. Nekem ez a „russian connection” sokat mond: kultúrában, nevelődésben, vagányságban: sokat sejtet Modigliani életének titkaiból. Mondjuk az maga volt a szellemi elragadtatás, hogy Paul Verlaine verseit együtt szavalgatták egymásnak – jóllehet egyiküknek sem francia az anyanyelve. (Egyikük Livornóból, másikuk Moszkvából jött a párizsi randira.)
René című képével (1917, 61.1×50.2) belép egy olyan világba, ami – a Montmartre-on kívül akkor még szigorú tabu volt, leszbi lányt mutat, ám számára ebben semmi különleges nincs: egy entellektüel nőalakot látsz, kedves vonásokkal. A félrehajtott fej, vékony nyak már az érett festőt hozza, itt már érvényesül az accessoir nélküli, arcra fókuszáló struktúra. Talán egyik portréja sem lép ilyen közel a nézőhöz. A többi portréinak alanyai formális, mondanám, feszengő-merev pózban mutatkoznak a vásznakon (ha nem épp karikatúraszerűen), ez a lány – két különböző szemével, ami ugyancsak Modigliani karakterisztikuma – egyszerűen lefegyverez minden előítéletet. (Igaz, hogy a nézőnek nem kell tudnia a női androgynitásról…)
Paul Guillaume Novo Pilota
A portrék közül kiemelkedik barátjának, jótevőjének, a lengyel Leopold Zborowskinak az arcmása. (Zborowski sétapálcával, 1916, 73×50, olaj, vászon.) A vörösbe futó arc és a kulcsot kezek, valamint a kép felső, lazúrosan sima és alsó harmadában expresszionista módon tördelt felülete, ill. a kettő összehozása – bravúr. És hát már portré korszakában kísérletezik a szembogár nélküli pillantással, lásd a kiállítás egyik gyöngyszemét. (Fiatal nő ingben, 1918, 100×65 cm o. v.) A lágy gesztus, ami az ing maradványát tartja, billent fejtartás, félig nyitott száj a szemek (hiányának) kékje – megérdemli, hogy a katalógus címlapján szerepeljen. Mellesleg az itt látható testszín önmagában is ritkaság, a vörösbe hajló barackszín Modigliani sajátja, itt a bájos jelenség alkatrésze. De háttér – egyáltalán: tér – itt sincs.
A portrék játékossága. A kiállításon nem szerepel egy Cocteau-kép (1917, 100×81 cm, o. v.), cingár ember, hosszú nyakkal, savanyú pofával néz el a fejed felett. Amit csak azért említek, mert arcképei olykor mintha eljátszanának a karikatúra, vagy inkább a groteszkbe torzítás elemeivel.
Modigliani, a játékos
Lásd a kiállításon a Vörös hajú lány című képét (40.3×36.5 cm. o.v.) – ahol egy kancsal lány néz, ferde fejjel, vörös arccal, ugyanis a képcímmel ellentétben nem a haj vörös… Nem tagadható le a groteszkbe játszó mozzanat a Moise Kisling (1916-os) arcképéről sem: kis, bamba gyerekfejet látsz. Mindezt a hosszúkás vászon (87×47 cm) alsó harmadában két ügyetlen kéz ellenpontozza, groteszk kiegészítéssel. Tudjuk, hogy a festő utcai gyorsrajzzal (is) tartotta el magát, amit nem hiszem, hogy ki lehetett bírni rejtett/nyílt karikírozás nélkül. Egyébként közeli barátja, a litván bevándorló Chaim Soutine még vadabbul játszik a torzító-játékos elemekkel. (Lásd Fiú kékben című 1924-es képét.) A figura maga a komplett őrület. Ő ezzel lehet világhíres. Na, ja, Soutine már expresszionista, kilépett a kellemesből. És persze „szobatársának”, Picassónak – közösen béreltek műtermet – olyan fejet festett, mintha Piki motívumaiból rakta volna össze az arcot. Mediterránok egymás között.
Az aktfestő
Azaz a robbantás. Mert aktjai maradtak meg már a kortársak emlékezetében is (botrányok), de elvarázsolt test-felfogása, a nőfigurák érzéki kezelése máig döbbenetes hatással bír. A reprezentatív kiállítás gyenge pontja, hogy ezekből a forradalmi vásznakból csak néhány darabot sikerült felvonultatni. Tudom: elérhetetlenek. Mindegy.
Modigliani: Fiatal nő ingben, 1918
Itt, az aktoknál hengerel Modigliani elementáris stilisztikai sajátsága: a vonásnyi, szembogár nélküli szemekkel való játék. Már előbb, a portréknál kellett volna erről szólnom, hisz ez képalkotásának egyik centrális szervező eleme. Tehát a szemek, illetve a tekintet dekonstrukciója. Vegyük a leghíresebbet: Nu couché, című képét. (1917-19, 60×92 cm, – ez a képe ért el 170 millió dollárt a Christie’s-nél.) Párja itt van a kiállításon: Fekvő akt kibontott hajjal (1917, 60×92.5 cm, o. v.) Az egyik csukott, a másik tágra nyílt szemekkel… Első ránézésre is sejthető, hogy Modigliani számára Manet Olympia című festménye (1863) a céltábla, azt a fajta akt hagyományt akarja legyűrni. Manetnál néhány emlékeztető cucc enyhíti a „hús” kihívását. (Igaz, hogy már Manet is meg akarta haladni elődei aktfelfogását, nevezetesen – Giorgione Alvó Vénusz, illetve Tiziano: Urbinói Vénusz című képeinek narratív keretét. Manet ugyan félig már kilép e hagyományból: a fekvő kurtizán rád néz a képből, nem is kihívó, inkább magabiztos, tudja, hogy ő nyeri e meccset. De a tekintet és póz jeges – hűvös fehér a testszín –, egyébként nyakék, szolgáló stb. fogja vissza a test szexuális provokációját. Modigliani képei innen indulnak: átveszi a nőtest átlós elhelyezését – mintegy emlékeztetőül –, aktjai viszont mindenfajta narratívába csomagoló ábrázolásmódot tagadnak. Nincs accessoir.
Nu couche de dos, 1917
A tagadás – direkt. Ugyanaz a póz, mint Manet-nál (fekvő, félig támaszkodó nőalak), de Modiglianinál csak a nő van. Az ontológiai „van” aláhúzva, már csak azért is, mert a test szinte betölti a képfelületet, nincs háttér, nincs mellékalak, kellék, drapéria – egyáltalán, a kép szereplője virtuális térbe van emelve, hisz alakjainak nincs árnyéka. És persze, ami még fontosabb, nincs kihívás. Van. Az aktok többsége – tizenötről tudok, de kb. harmincat festett – ugyan kinéz a képből, de a tekintet – szemben Manet-val, vagy Giorgionéval – nem találja el a nézőt.
A százhetven millió dolláros akt
Modiglianit nem érdekli a képnéző reakciója – erekciója –, ez a nő „van”, de nem hív, nem ad jelet, ami beindítaná a nézőt, a megkívánást. Itt nem érvényesül a Csók Istvánhoz kapcsolt anekdota, miszerint: „az akt akkor jó, ha megkívánom.” Modigliani kedvesen minimalizálja ezt a megkívánás-reakciót. Illetve a néző nem is akar belépni a test vonzáskörébe: bár a túlhangsúlyozott, narancsszín testszín olykor vörösbe hajlik, „mintha” csábítana, ennek ellenére ezek az aktok distancíroznak. Akkor is, ha teljes feltárulkozással vannak előtted. „Esztétikai jelenségek” (vö.: érdeknélküliség) – azaz megkívánhatatlanok. Modigliani a kép és néző viszonyát a vágykeltés kizárására építi. (Egyébként a tekintet filozófiai paradoxonát Sartre írta le A Lét és a Semmiben: a Másik tekintetétől vagyok létező, az interszubjektivitást a test közvetíti, de a Másik pillantása – ugyanakkor – maga a botrány. Le regard d’Autrui c’est le scandal. Aztán ezt a zseniális elemzést Lacan ragozza tovább…)
Tête de femme
Ugyanakkor – bár Modigliani újításának ez a lényege – ezeken a képeken mégiscsak erotikus-szexuális „életanyag” van, semmi mentegető, mitológiai vagy tárgyi kellék, semmi, ami a kor álszent igényének engedne. Itt csak a test látszik, többnyire félfordulatban, teljes feltárulkozásban. Ráadásul számára a testek csak combtól könyökig érdekesek – a lábfej, a kéz játéka, a mimika nem játszik: a mell és az öl (vagy a segg) teljes valójában. És mégse kívánod. A vagina fanszőrrel épp olyan testrész számára, mint a kar vagy a fül. Az „odafekszem” gesztusa maga a kétértelműség. Tiéd, de teljesen idegen; forró ölelés képzetét kelti, miközben a kép távolságtartó. A teljes feltárulkozás leállítja a nézőt. (Akárcsak Courbet A világ eredete című 1866-os művén az óriási vulva.) Ez a kettősség teszi legtöbb aktképét vibrálóvá, áramköréből nem tudsz kilépni. (Ezért aztán majd’ száz év óta folyik a vita, hogy vajon meleg volt-e a festő, vagy csak zseni?). A várbeli kiállítás aktjának tágra nyílt szemei vannak, keze követi Giorgione fanszőrt takaró gesztusát – két év múlva Modigliani már tovább dekonstruálja aktfiguráit.
E képet nézve nem állhatom meg, hogy a szépségmániás, játékos-kritikus festőre utaljak: modelljeit kurtizánok közül válogatta. Itt e csodás test is egy prostié – mintha odavetné: a szépség csak „lent” található…
Ez Modigliani, a „kellemetlen szépség” festője.
*
Ki kell emelnem a kultúrtörténeti anyaggal bővített, számos francia és hazai szerző által írt, korabeli fotókkal is illusztrált katalógust. (Párizsi utcai élet, a Café Dôme, menő fejek topiban, nagy művészek kölyökkutya korukban… A világ kultikus közepe – akkor…) Nagy kalaplengetés.
Szerkesztette: Kovács Anna Zsófia és Jeanne Bathilde Lacourt. Kiadó: dr. Baán László, a Szépművészeti Múzeum–Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója, 2016, 283 oldal, 6800 forint
A kiállítás a Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és számos francia múzeum közreműködésével valósult meg. Kurátor: Kovács Anna Zsófia
Megtekinthető: 2016. június 29. – 2016. október 2.
