Szegényes kínálat, izgalmas ismeretbővítés

A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig / Magyar Nemzeti Galéria

Hiányoltam a nagyokat. Igaz, láthattam végre három Magritte-et.

René Magritte: A kettős titok, 1927

Vártam, mert pimaszságuk ellenére (vagy épp azért) szeretem a szürrealistákat. Nincsenek sokan, vadak és szelídek, nem politizálnak, de mégis ellenzékben vannak mindennel (tárt keblű anarchisták, kinőve a dadaizmusból, és Breton kiáltványaival stílforradalomra ébredve…). A Magyar Nemzeti Galériában találkoztunk, mit mondjak, kétértelmű randevúra került sor. (A kiállítás a párizsi Pompidou Központ segítségével, valamint a Szépművészeti Múzeum és privát gyűjtők anyagának kiegészítésével jött létre. Kurátorok: Didier Ottinger, Marie Sarré és Kovács Anna Zsófia.)

Egyszóval kétértelmű volt ez a találkozás. Egyfelől ott voltak, ha szűkkeblű bemutatással is, a nagyok (Max Ernst, Salvador Dalí, René Magritte), és multimediálisra rendezték a kiállítást, vagyis belenézhettem Louis Buñuel Andalúziai kutya című legendás filmjébe, és élvezhettem a magyar Brassaï, meg André Kertész fotóit, és persze egypár plasztika között Alberto Giacometti egy-két alkotását.

Másfelől azonban nekem deficites volt ez a bemutatkozás. A korábban, a Szépművészetiben látott nagy tömegeket vonzó kiállításokhoz képest (például a Monet és barátai című híres show-ra gondolok) ez a tárlat csak a mozgalom csücskét mutatta be. Igaz, a képanyag címe figyelmeztet: „Válság és újjászületés 1929-ben” – vagyis a rendezés koncepciója az induló évre koncentrál. (Amit aztán nem tart be, mert 1934-ből is vannak képek, meg Picasso is szerepel, e mozgalom perifériájáról.)

Vagyis hiányoltam a nagyokat. Igaz, láthattam végre három Magritte-et, el is raktam a fejemben, mert trükkjeivel elbájolt. Dalí produkciójából volt egypár darab, de – bocsánat a megbotránkoztató félmondatért – nem tartom akkora jelenségnek, mint amekkora PR veszi körül a mai napig. Mindegy, ott volt, láthattam.

René Magritte: A vörös modell, 1935

De a képek azért lenyűgöztek. Elsősorban persze a már említett Magritte, A vörös modell című képével (1935-ből). Deszkafal előtt egy pár cipőlábat látsz, vagyis csak a lábszárig mutatja a magas szárú cipőt, szakadt fűzőkkel, majd lefelé a bőranyag átmegy emberi testformába, két meztelen lábba. A bőr és a testrész között csak valami homályos átmenet van: ott állnak, és csak sejtheted, miért. Nekem a szegénység mitológiája jön le e tökéletesen szürreális beállításról. (Csak mellesleg: a háttér deszkafalán golyó ütötte lyukak, a golyók a cipő-láb előtt ismétlődnek.) Gyerekkoromban – háború előtt – sokszor láttam ilyen „felül cipő–alul meztelen talp” összeállításban totyogó gyerekeket. Vagyis, hogy Magritte, a szürrealista a maga áttételes módján mégiscsak visszanyúl a valósághoz, a nyomorhoz. Igaz, cinikusan vagy talányosan – ahogy akarod –, de asszociációidban óhatatlanul beugrik ez az utalás. (A kép a harmincas évek világválságának idején készült: amikor még dőzsölt a nyomor…)

Pablo Picasso: Futó Minótaurusz, 1928

Mert a szürrealisták egyik irányzata a mélylélektanból tanult, a tudattalanból vette témáit, képcsíráit. Már az indulás pillanatában, amit a várbeli kiállítás Francis Picabia Salicis című (1929-es, olaj-farost technikájú) képével vezet elénk. Erotikus álmok jelennek meg előttünk, egymásba kuszálódva, még figuratívba hajló kivitelben. A nőfigurák egymásba futó alakjait, arcuk szuggesztív megjelenítését felülírja egy kéz, ami a kép centrumában állva, mintha mind meg akarná kaparintani. Ha jobban megnézzük a képet, több, különböző szerzésre készülő kezet is felfedezhetünk – igazi pszichoanalitikus témafeldolgozás. Picabia képe a tárlat felütésének pompás darabja: Picabia alig jött ki a dadaizmusból, még nem igazi szürrealista, de már a tudattalan mindent megmutatásának szelleme vezeti.

Francis Picabia: Salicis, 1926 A szerző felvétele

Max Ernstet több képe közül A látás belsejében (1929, olaj, vászon) című műve képviseli igazán. Mintha a látás mögé akarna tekinteni: flamingókkal álmodni veszélyes lehet – mondanám –, de itt a madarak keverednek geometrikus foltokkal és a kép sarkában egy miniatűr dinóval. Az az igazság, hogy ez a festő nem tudott megfogni. Jó, tudom, ő a nagy német, mindent tudó szürrealista, de hideg, és nincs benne az a cinikus humor, ami Magritte-ben, vagy Dalíban mindig fellelhető.

Picasso vendégszereplésére a Futó Minótaurosz (1928, olaj, vászon) című képével kerül sor. Mit mondjak, ez a túlélőművész e vad, megfejthetetlen képével szinte minden festményt ver itt a Várban. A domináns kék színcsík félig (de csak félig) takarja a tragikus Minótaurosz-figurát, ami az isten tudja, miért menekül, de kétségbeesése megdöbbentő még a szürreális áttételen átszűrten is.

A kiállítás fukar kínálata ellenére élmény, sőt gondolatébresztő szelekció. A műveket gondos kép- és szövegkatalógus segít megérteni. (Teammunka, vezetője Kovács Anna Zsófia).